A licit 25.000 fontról indult és tárgya az a Francois Xavier Tourte, a vonókészítők Stradivariának műhelyéből származó vonó volt, amelyet Menuhin 1929-ben, a Prince Khevenhueller névre hallgató Stradivari-hegedűjével együtt kapott Emil Herrmanntól.

Yehudi Menuhin amerikai hegedűművész és karmester (1916. április 22. - 1999. március 12.) New Yorkban született. Három éves korában kezdett hegedülni, első tanára Sigmund Anker volt. Hihetetlen tempóban fejlődött, és hét évesen debütált Mendelssohn Hegedűversenyével a San Franciscói Szimfonikus Zenekarral. A csodagyerekre felfigyelt Sidney Ehrman, egy san franciscói jogász, aki több évre vállalta taníttatása és utazásai költségeit. Így utazhatott Menuhin Európába, és Párizsban Georges Enescunál és Louis Persingernél fejleszthette tudását. Itt találkozott Adolf Busch német hegedűművésszel is, akitől szintén órákat vett. A következő néhány évben végigturnézta Európát a legjobb zenekarokkal, mindenhol rabul ejtve a közönséget.

Yehudi Menuhin 1927. november 25-én, tizenegy évesen mutatkozott be a Carnegie Hallban, Beethoven Hegedűversenyét játszotta Fritz Busch vezényletével. A közönséget és a kritikusokat is megragadta kivételes zenei intelligenciája és érzékenysége. A káprázatos bemutatkozást néhány héttel később ugyanott szólóest követte, ahol rendőrségi kordonnal kellett visszatartani az éljenző tömeget. Menuhin 1935-ben tette első világkörüli útját, ennek során tizenhárom ország hatvanhárom városában 110 koncertet adott. Ezután két év szünet következett, Menuhin visszavonult, hogy technikáját fejlessze, megtanuljon mindent hangszeréről, amin állítása szerint addig ösztönösen játszott. 1937-ben visszatért a koncertpódiumra, rendkívüli mesterségbeli tudásról téve tanúbizonyságot, miközben nem veszítette el az intuitív művész érzékenységét.

A II. világháború alatt több mint 500 alkalommal játszott a szövetségi erők katonáinak, és Benjamin Britten angol zeneszerzővel a bergen-belseni koncentrációs tábor túlélőinek is adott koncertet. Németországban Wilhelm Furtwänglerrel is dolgozott, hozzájárulva a náci-szimpátiával vádolt karmester rehabilitációjához. Közös munkájuk során, melynek fontos állomása volt 1949-es fellépése a Luzerni Szimfonikus Zenekarral, találta meg Menuhin igazi, egyéni stílusát, fejlesztette ki különleges technikáját és hangvételét.

Mély emberségéért Yehudi Menuhint több ország becsületrendjével is kitüntették, és számos lovagrend tagjává választotta. Erzsébet királynő Tiszteletbeli Lovaggá ütötte. Megkapta a Nehru Békedíjat is a nemzetközi megbékélésben vállalt kiemelkedő szerepéért. 1969-ben titkos szavazással az UNESCO Nemzetközi Zenetanácsának elnökévé választották, és a későbbiekben többször is elnyerte ezt a címet.

Yehudi Menuhin az új zenészgeneráció támogatásának is elkötelezettje volt, iskolát alapított Stoke d'Abernonban, Surreyban, Gstaadban, Svájcban, és többek között megalapította a "Live Music Now" jótékonysági szervezetet, lehetőséget adva tehetséges fiatal zenészeknek, hogy kórházakban, iskolákban, templomokban, klubokban lépjenek fel. Tanítványai közé tartozik például Nigel Kennedy, és Erdélyi Csaba magyar brácsaművész is.

Menuhin a zene minden stílusát kedvelte, jazz-felvételeket készített többek között Stéphane Grapellivel, és a kelet zenéjéből Ravi Shankhar szitárművésszel. Idősebb korában a vezénylésnek szentelte az életét, a világ legjobb zenekarai élén megfordult. 1985-ben megkapta a brit állampolgárságot. Surrey megyétől bárói rangban részesült, és élethosszig tartó peer címet kapott. 1990-ben életművéért kitüntették a "Glenn Gould" díjjal is.

Számos új művet mutatott be, amelyet neki ajánlottak, vagy ő adott rá megbízást, például Bloch, Enescu, Vaughan Williams kompzícióit. E zeneszerzők sorába tartozik Bartók Béla is, aki az ő felkérésére írta a Szonáta szólóhegedűre című művét, amelyet természetesen Menuhin előadásában ismert meg New York közönsége 1944-ben, majd a magyar közönség 1946-ban. Yehudi Menuhin Bartók műveit nagy lelkesedéssel játszotta és ahol csak tudta előadta. Sok közös koncertet adott húgával, Hephzibah Menuhin zongoraművésszel.

Két felesége volt, Nola Nicholas majd Diana Gould, mindkettőtől két gyermeke született. Amikor nem koncertezett, akkor könyveket publikált, például önéletrajzát Unfinished Journey (Befejezetlen utazás) címmel, vagy a televíziós műsorsorozata alapján készült The Music of Man (Az ember zenéje) c. művet (társszerzője Curtis W. Davis). A huszadik század egyik legkiválóbb hegedűművésze, legfelemelőbb művészegyénisége 1999-ben, rövid betegség után hunyt el Berlinben.