Barátaimmal, Dórával és Beátával kikocsikáztunk, s egy hirtelen ötlettől vezéreltetve az Esterházyak fertődi kastélya felé vettük utunkat, élve állandó meghívásukkal. Arra készültünk, hogy vendéglátóinkkal kellemesen elcsevegünk, s időben visszatérünk szállásunkra. Aztán a Sors másképp akarta. A háziakat nagy sürgésben találtuk – alig győztünk szabadkozni alkalmatlankodásunk miatt. Estére ugyanis hangversenyt rendeztek (nem árulták el, mi lenne a műsor), s ennek előkészületei annyira lekötötték őket, hogy egy kellemes ebéd után a kastély kertjében heverészve-napfürdőzve nélkülük töltöttük a délutánt, ám elhatároztuk, megtekintjük a hangversenyt. Jómagam ugyan igencsak fáradt voltam, s kevés híján el is aludtam – a hangversenyt is csaknem lekéstük, s bár természetesen, mint mindig, volt nálam az alkalomhoz illő ruha, nem jutott idő átöltöznöm, így kissé zaklatott lélekkel estünk be a tükrökkel díszített terembe, ahol a hangversenyt tartották.
Meglepődtem, mert a terem láttán csak arra gondolhattam, aligha vonósnégyest, szonátát vagy – ó, irgalom – dalestet nem hallunk majd, és előre fájt a fejem. Ám nem így lett: mintegy tucatnyi zenész vonult be hangszereivel, teljes zenekart alkotva, s bár talán kevesled a létszámot, mondhatom: a hangverseny hallatán eszedbe nem jutott volna, hogy csak ennyien vannak. A karmester, mondhatom, szép szál legény, Vashegyi György, és zenészei feltűnően fiatalok, mosolygósak és lelkesek voltak. Joseph Haydn négy szimfóniáját adták elő, s bár tudod rólam, hogy a Mester nagy tisztelője vagyok, számos kotta van birtokomban éppen szimfóniáiból, be kell vallanom: a négy közül mindössze egyet ismertem. Ne a nagy hangversenytermekre írott művekre gondolj, inkább azokra, melyeket általában lenéznek, korai kísérletként tartanak számon. Hogy mennyire nincs igazuk, az szombat este derült ki igazán.
Négy ennyire különböző és mégis hasonló művet ritkán hallhatunk. A zenemester a műsorválasztásnál nagyon ügyelt arra, hogy az alkalmatlan hangnemi váltások ne terheljék fölöslegesen lelkünket, így két F-dúr szimfónia ölelt körül két d-mollt. Volt itt váratlan befejezés – egyik esetben csak a zenészek meghajlásából jöttünk rá, hiába vártuk a menüett után a zárótételt. Máskor a nyitótétel adagiója után vártuk hiába a gyors részt, már kezdődött is a második tétel. Hol a vonósok tréfálkoztak-incselkedtek egymással, kánonszerűen kergetőzve, majd be-bevárva egymást, hol az édes oboa idézte meg Egyházunk egyik-másik dallamát, magasabb régióba emelve a többiek pajkos játékát, hol egyszerű, ám tetszetős fúgával ért véget a szimfónia. Ez volt egyúttal a műsor vége is, ám nem engedtük el a zenészeket olyan könnyen, ismétlére késztetve őket, melyet jó lélekkel meg is tettek.
Nehéz elmondani, mekkora tiszteletet ébresztett bennem ez a tucatnyi zenész. Nemcsak azért, mert sokuk egyedül játszotta szólamát, hanem azért is, ahogy játszotta: a zenei erényeken túl meg kell említenem az emberieket. Ennyi mosolygást, örömöt ritkán látni – a zenélés nehéz munka, rajtuk mégis csak az öröm és élvezet látszott, s talán önzőnek találsz, ha azt állítom: mintha ezt az örömöt akarták volna átadni elsősorban. Négy Haydn-szimfónia más körülmények közt akár meg is feküdhetné a gyomrot. Mégis pihenten, erőre kapva álltam fel a koncert végén, s siettem gratulálni ezeknek a derék embereknek. A vacsorán ők is részt vettek, ott volt alkalmam megtudni: nem egyszeri összejövés az övék, hanem a teljes nyarukat Haydnnak szentelik immár harmadik éve, és ha tehetik, ezt a szokásukat abba se hagyják. Együtt élnek itt, a kastélyban, s nincs is semmi más számukra, csak Haydn. S bár a zenésznek nem könnyű a sorsa, mondhatom: boldog emberek. Csak avval kell törődniök, ami számukra a legfontosabb, a vonófogás vagy a kürt megfújásának mikéntje mellett elenyésznek azok a külsődleges dolgok, melyek miatt mindnyájunknak rossza kedve, s melyekről annyit panaszkodtam előző levelemben. Irigylem őket, szívből mondom.
Mint említettem: a Tükörterem a hangversenyek helyszíne. És talán nem lehet véletlen, van benne valami sorsszerű. Mert miközben az egyszeri és megismételhetetlen muzsika hangjai elszállnak, a tükörben nemcsak a tizenhárom zenészből lesz kétszer, kétszer-kétszer és megannyiszor tizenhárom, hanem az is eszünkbe juthat: mindaz, amit látunk, csalóka és múlandó, de vannak láthatatlan és örök dolgok – talán többet kellene ezekkel foglalkoznunk, talán ezek számát, az erre szánt időt kellene megsokszoroznunk, valamint a tükör a belenézőt.
Legközelebb – mert lesz legközelebb! – kérlek, tarts velünk Te is, hogy belásd végre: Haydn muzsikája e láthatatlan, ám örök szférákbóltükröződik le hozzánk – s ha a tükröt olyanok tartják, mint Vashegyi mester és zenekara, az Orfeo Kamarazenekar, torzítás nélkül tekinthetünk fel, egészen az Égig.
Ölel: Barátnéd