Ligeti György nem szerette volna, ha hallaná ezt a művét

Ez az utolsó kompromisszumom, de egészen meglepő módon – jó és rossz egyszerre

– mondta a Román concertóról Ligeti György, akinek külföldre távozása előtt semmi lehetősége nem volt, hogy újító zenei nyelven írjon – vagy egyáltalán mélyére hatoljon annak az új zenei nyelvnek, melyet később, 1956 után alakított ki. Budapesten élve többnyire kórusműveket írt, a merészebb kompozíciók azonban rendre megakadtak a cenzúra szűrőjén.

A Román concertót Ligeti az ötvenes évek elején írta, és modellje Enescu I. román rapszódiája lehetett, és a román cigányzenekarok káprázatos energiája ihlette. Furcsa és érthetetlen módon – bár ezzel kapcsolatban a zeneszerző visszaemlékezései is homályosak –

Ligeti úgy emlékezett, hogy a finálé lélegzetelállító tempóját és a vége felé hallható kificamodott ritmusokat és szemtelen félhang-disszonanciákat ítélték bomlasztónak. Arra sem emlékezett pontosan Ligeti, hogy bemutatták-e a darabot, melyet végül csak a 60-70-es években rekonstruáltak szólamokból. Az elutasítás mindenesetre érzékenyen érintette, és pár évvel később el is hagyta az országot.

Érdekes módon pár évtizeddel

A Schott kiadó megvette a rekonstruált anyagot a kilencvenes években, a zeneszerző pedig attól tartott, hogy a zenekarok ezt a könnyebben játszható művet fogják választani az érett és nehezebb darabok helyett. Végül a kotta megjelent, és Ligetinek igaza lett: egy 2007-es statisztika szerint a mű a zeneszerző egyik legtöbbet játszott darabja, melyet csak a Hegedűverseny , a Lontano és a Kamaraverseny előz meg.