Pierre-Laurent Aimard nevét nekünk, magyaroknak meg kell jegyeznünk: azon ritka zongoristák közül való, aki képes volt a 153 kis darabból álló Mikrokozmosznak, Bartók művének szentelni egy teljes koncertet, másrészt ez a francia művész Ligeti György zongoraműveinek legavatottabb tolmácsolója.

Pierre-Laurent Aimard (Fotó/Forrás: Cziffra Fesztivál)

Lyonban született 1957-ben, majd a párizsi Conservatoire-ban, illetve Londonban kezdett tanulni. Megismerkedett Olivier Messiaen-nal, akinek a felesége, Yvonne Lorid a konzervatóriumban tanára volt. Mégpedig egy rendkívül nyitott zongoratanár, és a fiatal Aimard fogékony volt mindenre: „Szenvedélyesen kíváncsi voltam a zenére” – mondta később. –

És imádtam az új zenét, úgy olvastam a kottát, mint a regényeket, az összes zsebpénzemet ezekre költöttem.

Először Beethovent vettem, aztán Boulez II. szonátáját, és még egy csomó hihetetlen komplex művet.”

1973-ban megnyerte a Messiaen-versenyt, amelynek különlegessége, hogy a versenyzők a kortárs repertoárból játszhatnak. Hogy mennyire jól ment Aimard-nak már tizenhat évesen is a modern, azt jól jelzi, hogy három évvel később (!) már Pierre Boulez híres kortárszenei együttesének, az Ensemble intercontemporain-nek első zongoristája volt. Közben Alfred Brendel azt mondta róla, hogy „ez a fiatalember olyan, mint én voltam”.

Kurtág, Stockhausen, Carter, Boulez és George Benjamin mind dolgoztak vele együtt, de a legfontosabb talán Ligeti György, akinek az összes zongoraművét lemezre vette. Kurtág kilencvenedik születésnapján eddig be nem mutatott zongoraműveket játszott a mestertől, de ugyanezzel az alázattal „bányászta elő” Elliot Carter utolsó műveit is.

Ligeti és Aimard (Fotó/Forrás: tumblr / composersdoingnormalthings)

Az alábbi fotón Ligeti György egy palack vízzel önti le Pierre-Laurent Aimard-t, de Ligeti akkora zeneszerző, hogy Aimard ezt is elnézi neki. Komoly-zene?

2009-től 2016-ig a Benjamin Britten által alapított Aldeburgh-i Fesztivál művészeti vezetője volt, ahol – de hiszen erre szerződtették! – több rendhagyó koncertet és sorozatot is megvalósított. Nagy sikert aratott A fúga művészeté­nek zongorafelvételével, amelyen hatalmas precizitással próbálta közelíteni a zongora hangját a csembalóéhoz. ECHO-Klassik és Grammy-díjas, tavaly pedig megkapta a negyedmillió euróval járó Siemens-díjat.

A Cziffra Fesztiválon Aimard nem kortárs műveket fog játszani, ennek ellenére mégis fontos, hogy a legújabb zenéhez fűződő viszonyáról beszéljünk:

a kortárs zenére hangolt fülekkel ugyanis Aimard máshogy hallja, máshogy érzi a klasszikus darabokat is.

Beethoven Hammerklavier-szonátáját halljuk az első műsorrészben, majd Prokofjev Szarkazmusok c. sorozatát, Obukhov Revelation című művét és Szkrjabin két szonátáját. – A műsor tehát különlegesnek ígérkezik, már-már riasztónak a felületes zenehallgató számára. A Hammerklavier a bonni mester legnehezebb és leghosszabb szonátája, amelyben annyi ellenpont van, hogy az már Bach zenéjével vetekszik, és olyan díszítések, amelyek megelőlegezik Chopint. A három orosz szerző – Profokjev, Obukhov és Szkrjabin – olyan műveit választotta Aimard, amelyek alig hangzanak el koncertteremben. Főleg, ami az egyébként ismert Szkrjabint illeti: ő volt az a figura, aki már a 19. században eljutott az atonalitásig és a politonalitásig, és aki jó száz évvel ezelőtt feltalálta a multimédiát és az 5-D-s előadást (a Misztérium c. zongoraciklussal). Hogy is mondta Aimard (amúgy épp Ligeti kapcsán)? „Az extrém zenét extrém módon kell játszani.”