Az alábbi cikk szponzorált tartalom, nem a Fidelio szerkesztőségének tagjai írták.
Liszt Ferencet, mint minden virtuózt, gyakran illették azzal a váddal, hogy előadóművészi képességeit nem a mű, hanem önmaga nagyszerűségének felmutatására használta. Ugyanakkor éppen Liszt volt az, aki egy alkalommal így fogalmazott:
Ahhoz, hogy jól játsszunk Beethovent, egy kicsivel több technikai tudás szükséges, mint amennyit megkíván.
A technikai fölény tehát nem szolgálhat mást, csakis a művet és annak szerzőjét. Liszt legnehezebben játszható, legtechnikásabb darabjaiban sincs egyetlen olyan ütem, mely ne arról árulkodna, hogy szerzőjük mennyire alaposan ismerte a kéz és a kar, valamint a hangszer anatómiáját, mechanikáját.
Strobl Alajos bronz szobra Liszt Ferenc jobb kezéről (1884) a Liszt Ferenc Emlékmúzeumban (Fotó/Forrás: Liszt Ünnep)
Liszt, Beethovenhez hasonlóan, a hüvelykujja hegyétől a kisujja hegyéig 12 billentyűt is át tudott fogni (összehasonlításként, korunk egyik legelismertebb zongoristája, Daniel Barenboim kézfesztávolsága „mindössze” 9 billentyűnyi). A siker kulcsa azonban nem csupán kezeinek méretében, de annak szokatlan anatómiájában is rejlett.
Liszt ujjpercei ugyanis kivételesen keskenyek és hosszúak voltak, kiváltképp a gyűrűsujján, emellett kisujjaival is szokatlanul nagy erőt tudott kifejteni.
Akárcsak Rachmaninovnál, Liszt esetében is felmerült a kötőszövetek genetikai rendellenességén alapuló Marfan-szindróma lehetősége, amelynek jellegzetes tünetei közé tartozik a vázrendszeri elváltozás, közte a laza ízületekkel kapcsolódó, vékony, pókszerű ujjak.
A legenda szerint egy alkalommal mutató- és középső ujja között égő szivarral kísérte zongorán a Mendelssohn hegedűversenyének átiratát előadó, alig tizenöt esztendős Joachim Józsefet. Dinamikus játékstílusát és vehemens leütéseit azonban kevés hangszer tudta hosszútávon kiállni, és bizony az is előfordult, hogy a zongora koncert közben adta meg magát és rogyott össze Liszt kezei alatt.
Ein Sonntagskonzert im Hause Liszts, Bibliothèque nationale de France, Paris (Fotó/Forrás: Liszt Ünnep)
Ám a kezek és a zenei effektusok cikázása, a szinte felfoghatatlan mennyiségben áradó hangok nem a puszta elkápráztatás miatt kerültek papírra: tökéletesen illusztrálják a Liszt fejében örvénylő zenei gondolatok természetét. Ugyanez figyelhető meg azokban a műveiben is, melyeket nem zongorára, hanem például zenekarra írt. Alan Walker egy helyütt így fogalmazott Liszt-életrajzában:
A zenekart is úgy kezelte, mint a zongorát: virtuóz hangszerként, amelyet meg kell hódítani és a zenei kifejezőerő eszközévé kell tenni.
Egy zenei gondolat megszületése gyakran hosszas vajúdással jár. Liszt hallatlan sebességgel írt, és kifejezetten szerette, ha egyszerre több darabon dolgozhatott. Egy alkalommal elmesélte, hogy miközben az Esztergomi mise Credo tételének leírásával volt elfoglalva, fejben négy másik tételt „csaknem egészen” kidolgozott. Ezt a munkatempót ismerve tán nem is olyan meglepő, hogy eredeti műveit és átiratait is beleszámolva közel 1400 művet hagyott az utókorra, amellyel minden idők egyik legtermékenyebb zeneszerzőinek egyikévé vált.
A Liszt Ünnep programjairól további információ itt érhető el>>>
Támogatott tartalom
Fejléckép: Joseph Kriehuber: Ein Matinée bei Liszt, 1846 (Fotó/Forrás: Liszt Ünnep)
hírlevél
