1837-ben a magyar és a svájci zongoravirtuóz zenei párbajban mérték össze tudásukat. Ma már csak Liszt nevét ismeri a nagyközönség, de akkor a versengés kimenetele korántsem volt ilyen egyértelmű.
Mindkét zongoravirtuóz a húszas éveiben járt, népes és fanatikus rajongótáborral bírtak, vetélkedésüket egy bizonyos Belgiojoso hercegnő szalonjában rendezték meg Párizsban, az olasz szabadságharcosok javára.
„Liszt soha nem volt még ilyen kontrollált, gondolatgazdag, energikus és szenvedélyes; Thalberg soha nem játszott még lelkesülten és kellemmel.” Ezekkel a szavakkal írt egy jelenlévő kritikus, Jules Janin, és az alkalmat „nagyszerű mérkőzésnek” nevezte.
Liszt - Thalberg: Marc-André Hamelin lemeze (Fotó/Forrás: Hyperion 2020)
A hajmeresztő nehézségű darabok között volt Thalberg fantáziája Rossini Mózesének dallamaira, valamint Liszt Hexaméron című kompozíciója, amit maga a szerző is „szörnynek” nevezett. Az anekdota szerint a párbajt a hercegnő döntötte el: „Thalberg a legjobb zongorista a világon. Liszt az egyetlen.”
Marc-André Hamelin, napjaink egyik legtechnikásabb és legsokoldalúbb zongoraművésze Liszt és Thalberg operaparafrázisaiból készített lemezt. A New York Timesnak elmondta, elsősorban nem a párbaj felelevenítése volt a célja a lemezzel, egyszerűen a zenei repertoár érdekelte. (Olyan lemez, ami a párbajt eleveníti fel, kettő is készült, Steven Mayer játszik az egyiken, a másikon Raymond Lewenthal, de mindkettő szólóalbum.)
Hogy miért döntött az utókor Liszt mellett – illetve, hogy miért volt Liszt jobb zeneszerző Thalbergnél –, az a lemez alapján is egyértelmű:
a magyar virtuóz jobb arányérzékkel bírt, még a parafrázis kötetlen, improvizatív műfajában is képes volt elkerülni a céltalan frázisokat. Ha van zongoraművész, akit méltónak kell tartanunk az efféle virtuozitásnak a megidézésére, akkor az a többszörös Grammy-nyertes Hamelin: makulátlan technika uralja és mély zeneiség jellemzi a játékát.
Az más kérdés, hogy jelentenek-e valamit ezek az operaparafrázisok a zenetörténeti kontextusukból való kiszakítottságukban.
El tudnék képzelni egy olyan lemezt, amelyen valóban megmérkőzik két zongorista – esetleg élő közönség előtt, és akkor győzzön a jobb. Nem kiütéssel: billentyű-leütéssel. Akkor is, ha ma nem divat a versengés, legalábbis szólamok szintjén nem. De hát riválisok most is vannak. És az efféle izgalmakra is lenne igény. Csináljatok egy ilyen lemezt, drága vetekedő Művészek!
Hyperion, 2020
hírlevél
