Közismert tény, hogy Liszt halálát egy vonatút során szerzett tüdőgyulladás okozta. Arról azonban kevesebb szó esik, hogy ez az utolsó utazás egy több hónapos kimerítő körút utolsó szakasza volt. 1886 márciusában szokásos téli budapesti kurzusát befejezve, mit sem törődve hetvenöt évével és hanyatló egészségi állapotával (visszerek, szürkehályog, ínygyulladás), vándoréveire jellemző hosszú útra indult Liszt.

Először Nagy-Britanniába vezetett útja, ahol csaknem félévszázaddal korábban járt utoljára. Az idős mestert egykori tanítványa, Walter Bache szervezésében valóságos diadalmenet, ünnepi koncertek és díszvacsorák fárasztó sora fogadta. Londonból antwerpeni és brüsszeli kitérővel Párizsba utazott a Munkácsy-család meghívására. A sűrű programban megfáradt Liszt itt, fiatalkori diadalai helyszínén fázott meg egy hűvösbe hajló tavaszi estén. Hosszú kitérő után május 17-én ért Weimarba – olyan rossz fizikai állapotban, hogy nem tudott egyedül leszállni a vonatról. Már másnap Cosima felkereste azzal, hogy vegyen részt unokája, Daniela esküvőjén – és persze eredeti terveivel ellentétben a bayreuthi játékokon is, amely ekkoriban még mindig rá volt szorulva Liszt tekintélyének támogatására. Liszt persze engedett lánya kérésének, majd a július első napjaiban megtartott esküvő után Bayreuthból rövid időre Luxemburgba utazott, hogy eleget tegyen Munkácsyék újabb meghívásának, akik még Párizsban megígértették Liszttel, hogy mihamarabb felkeresi őket colpachi kastélyukban. Július 19-én Luxembourg városában, a tiszteletére hamarjában megszervezett koncerten ült utoljára zongorához. Másnap, a Parsifal előadására visszasietve az éjszakai vonaton újra megfázott, s az alig két hónapja szerzett meghűléstől még gyenge szervezetét megtámadta a tüdőgyulladás.

Mivel Cosima és családja a Trisztán premierjével és a fesztivál reprezentatív feladataival volt elfoglalva, a beteg Lisztet tanítványai ápolták a Wagner-villával átellenes fogadóban.

– mondta a Mester többször is –, de hogy épp itt kapjon el, ahol ország-világ egybegyűlt, ez mégiscsak túlságosan buta dolog  idézi őt életrajzírója, Lina Ramann. „Érthető, hogy édesapja betegsége és halála 1886 júliusának utolsó napjaiban, éppen a Wagner egész életművének továbbélése szempontjából létfontosságú Bayreuthi Ünnepi Játékok idején, ráadásul akkor, amikor ő maga debütált rendezőként a Trisztán színpadra álmodójaként - a lehető legrosszabbkor következett be Cosima életében. A beteg számára pedig - aki maga volt a tapintat megtestesülése, kivált megözvegyült lányával szemben - rendkívül kínos volt, hogy éppen itt és ekkor döntötte le lábáról a végzetes kór” – magyarázza Hamburger Klára, aki 2005-ben tette közzé Liszt ápoló orvosának jelentését a mester utolsó napjáról, haláláról és temetéséről.

Az idős Liszt 1886-ban (Fotó/Forrás: Wiki)

Ez tehát a Liszt halálának előtörténete. Az utolsó tíz nap megrázó részleteiről egy Liszt-tanítvány, Lina Schmalhausen naplójából értesülhetünk, melyet teljes egészében jó évszázaddal később,  2002-ben első alkalommal Alan Walker tett közzé. A 2007-ben magyarra is lefordított kötet bevezetőjében így ír a közreadó a lappangás okáról: „Azon túlmenően, hogy szöges ellentétben állt Liszt halálának a bayreuthi propagandagépezet által forgalomba hozott, megtisztogatott elbeszélésével, Schmalhausen szövege a Liszt belső köréhez tartozó személyek ellen irányuló bírálatokban is bővelkedett, különös tekintettel Cosima Wagnerre. Ramann úgy döntött, a kendőzetlen igazsággal szemben a diszkréciót választja, Schmalhausen beszámolóját pedig talonba tette. A kézirat már eleve olyan feltétellel kerülhetett csak Ramann birtokába, hogy elolvasása után azonnal meg is semmisíti – az életrajzíróban azonban felülkerekedett a körültekintő tudós, aki lelkifurdalás nélkül tette semmissé ígéretét. A dokumentum végül Ramann többi személyes iratával együtt a weimari Goethe- és Schiller-archívumba került, és az eredeti tulajdonos halála (1912) után 15 évre titkosították. E kitételt tiszteletben is tartották, és így az anyag csak 1927-ben vált kutathatóvá.”

Az utolsó napok megrendítő krónikája, azaz Walker Liszt utolsó napjai című könyvének válogatott részletei az interneten is olvashatók a Parlando oldalain ( 1, 3, 4, 5, 6), innen idézzük az utolsó órák leírását.

1886. július 31., szombat

Délelőtt sürgönyöztek Dr. Fleischerért (végre, de túl későn!), eddig, betegsége 8 napja során csak Selters-vizet adtak neki inni (én magam folyton azt hallottam, hogy az ilyen betegeket konyakkal és pezsgővel kényeztetik!); Cosima egész nap (egyébként első és utolsó ízben) a Mester ágyánál maradt. A Mester már nem vett magához több ételt. Délután 4 óra felé érkezett meg a doktor Erlangenből. Az egész család jelen volt a szalonban. Az orvos azt mondta, hogy ez az éjjel döntő lesz, a Mester a krízis előtt áll, ha az éjszakát túléli, megmenekül. Elsősorban is a legnehezebb borokat és pezsgőket rendelték meg, és itatták meg a Mesterrel. Ő, az isteni ember, hagyta, hogy mindent megtegyenek vele, készséges volt, mint egy gyermek. Néhány másodpercre még magához tért, és kezet nyújtott Dr. Fleischernek (de nem beszélt), meg akart szólalni, de az ajkai már szilárdan egymáshoz tapadtak, Cosima ki akarta hallgatni, egyenesen föléje hajolt, de ő már nem tudta megértetni magát. (Péntek éjjel, amikor egy idegen konyhalány ült az ágyánál, és a Mester az utolsó világos óráit élte, Wagner asszony még sokat hallhatott volna tőle!) Daniela, Isolde, Eva és Siegfried most megint elmentek, Siegfried a Wahnfriedban felült az egyik ablakpárkányra, és olvasott. (Ennek a gyereknek volt szíve hozzá, hogy azokban az órákban, amikor nagyapja a halállal küszködött, a románjával vidáman beüljön egy ablakmélyedésbe.) ½9 órakor a Wahnfriedban még kényelmesen megvacsoráltak, és Stavenhagent is meghívták.

Megint összecsomagoltam, mint előző éjszaka, és a Mester erkélyajtajába álltam. - A Mester ágyánál ült Cosima és Dr. Fleischer, aki folyton a Mester pulzusát kereste, a másik kezében pedig a zsebóráját tartotta. A szoba végében ült a bayreuthi kontár, Dr. Landgraf. A Mester úgy ½11 óráig nyögdécselt, akkor egészen mozdulatlan lett, de hevesen kapkodta a levegőt. 11 óra felé láttam, hogy a két orvos két nagy ezüstkandeláberrel az ágya fölé hajol, hogy aztán a gyertyatartókat visszategyék az éjjeli asztalra, csodálkoztam is, hogy a szoba teljesen be volt világítva. (Sajnos nem láthattam a Mester fejét, csak a mellkasát, a karjait és az egész altestét.) ¼12 órakor a Mester szívtájékra egymás után 2 morfiuminjekciót kapott, a szag az ablakomig érződött. A Mester teste most olyan hevesen repült fel, mintha földrengés rázta volna meg, a dunna hirtelen felemelkedett és visszaesett, aztán a drága keze aláhullott az ágy oldalán. Az orvosok most megint kandeláberrel a kézben hajoltak fölé, aztán újra eltették a gyertyatartót, és anélkül, hogy egy szót szóltak volna, elhagyták a szobát. Cosima az ágy előtt térdelt (ebből a helyzetből pontosan megfigyelhettem az arcát), egészen nyugodt volt, a megindultság legkisebb jele sem mutatkozott ezen a márványfejen, miközben hosszan, hosszan vizsgálta a Mester bal kezét (igen, kíváncsisággal bámult arra a kézre), aztán visszahelyezte az ágytakaró alá, és szeretetteljesen megsimogatta a Mester felkarját. [...]

Alan Walker a naplóhoz fűzött jegyzeteiben nem kevesebbet állít, mint hogy maguk a Liszt halálos ágyához hívott „kontár” orvosok okozták a halál beálltát a szívtájékra beadott kámforinjekcióval! De ha nem is így történt, az is épp elég megdöbbentő, hogy nem hívtak papot az agonizáló Liszt mellé, s abbé létére nem részesülhetett a betegek kenetében és a szentségekben.

A temetés, és Liszt földi maradványainak sorsa nem kevésbé szomorú. Igaz, erről részben Liszt maga tehet, hiszen több végrendeletet fogalmazott, s végső nyughelyére vonatkozólag is ellentmondásos kívánságokat írt leveleiben. A végrendelet végrehajtására kijelölt Carolyne hercegnőtől például azt kérte, hogy ott temessék el, ahol meghal.  „A hamvakra ennek alapján „jogosult" Bayreuth vezetéséről tudható volt, hogy egy magyar kérés esetén nem ragaszkodtak volna a zeneszerző sírjához. Ilyesmi azonban nem érkezett, sőt Liszt augusztus 3-ai temetésén a hivatalos Magyarország képviseletében mindössze Mihalovich Ödön, a Színitanoda igazgatója és Végh János, a Zeneakadémia alelnöke jelent meg” – olvashatjuk a HVG összeállításában.

Mivel Bayreuthban Liszt emlékére óhatatlanul is Wagner hatalmas alakja vet árnyékot, a Liszt halála óta eltelt 125 évben a hamvak Magyarországra hozatalának kérdése többször felmerült (legutóbb az 1986-os centenárium alkalmával). Mára azonban úgy tűnik, végleg lekerült a napirendről, hiszen Lisztet egyre inkább jelentőségéhez méltóan kezelik halálának helyszínén – még ha ezzel nem is minden Liszt-Wagner ükunoka ért is egyet.