Három kvartlépés... Ez nem egy különleges fröccs neve, Bartók Béla Concertóját kezdik így a csellók és a nagybőgők: Ciszről ugranak a Fiszre, aztán a H-ra. Birminghamben vagyunk, itt csatlakozom a Concerto Budapest brit turnéjához, aztán megyek velük tovább Manchesterbe és Edinburgh-ba. Mire én is megérkezem a ködös Albionba (ezúttal nem ködös, de hideg van, több mint tíz fokkal hidegebb, mint Pesten), a zenekar már túl van a turné londoni, guildford-i és basingstoke-i állomásán. Június 6-án lelkes fogadtatásban részesültek a Cadogan Hallban, a Times kritikusa arra buzdította az olvasóit, hogy csípjék el az agilis és lehengerlő magyar együttest, és „80 fős kamaraegyüttesnek” nevezte az egymás energiáit hatványra emelő muzsikusokat, Keller Andrást, aki vonósnégyese prímáriusaként már bejárta a szigetországot, új szerepben méltatta: a karmesterében. Soha rosszabb bemutatkozást!

A birminghami Symphony Hall a világ egyik legjobb akusztikájú terme, a fülnek kényeztetés, a száj meg tátva marad a méretek láttán: majdnem 2300 ülés, egy bonni orgonakészítő által tervezett orgona 6000 síppal. Ez, a június 9-i az első koncert, amit én is hallok – na, meg a hazai hallgatók, Bősze Ádám a helyszínről közvetít a Bartók Rádiónak –, de hallják a koncertet az IMG Artists UK vezetői is. Az egyik legnagyobb koncertügynökség, amelynek öt irodája van a világ nagyvárosaiban, a turné promotere. A zenekari Concerto erős kezdés, aztán a szünet után sikerül helyet foglalnom a színpad mögött, a kórusüléseken. A turné szólistája, Angela Hewitt Mozart A-dúr zongoraversenyét játssza, ragyogóan, persze, most mégis a zenekar késztet ámulatra. Olyan apróságok, hangsúlyok, hangszínek kelnek életre a partitúrából, amikre így még biztosan nem figyeltem fel. A zárótétel kürttel megerősített zárlata telten, tömötten szól, mint egy bundakabát... Beethoven V. szimfóniája élénk, átütő, pedig ez is túl jól ismert darab, nagyot kell benne játszani, hogy üssön.

Ráadásokból alig akar kifogyni Keller András és a zenekar: Beethoven II. szimfóniájának üdvrivalgással felérő zárótétele és Brahms két Magyar tánca szól.

A Concerto Budapest angliai turnéja (Fotó/Forrás: Concerto Budapest)

A manchesteri Bridgewater Hall hasonlóan méretes, több mint 2300 üléssel, 42 millió fontból húzták fel a kilencvenes években (ki sem merem számolni a mai árat). Rezidens együttese a világ egyik legnagyobb múltú szimfonikus zenekara, az 1858-ban alapított Hallé Orchestra (Hans Richter, Thomas Beecham, John Barbirolli, Malcolm Sargent, Kent Nagano, szédítő az egykori karmesterek névsora), de a BBC Filharmonikusok is gyakran fellép itt. Június 10-én a Mozart-zongoraverseny és az Ötödik mellett két, otthoni tájakról hozott alkotás szól, Kodálytól a Galántai táncok és Enescutól az I. román rapszódia. A városban élő magyarok is eljöttek a koncertre, kettejükkel röviden szóba elegyedek. Nem rendszeres koncertlátogatók, de most, hogy magyar zenekar érkezett, természetesen meghallgatják őket.

És tényleg: a vivace rész, az a középső 28 ütem (amit tényleg Brahms írt, és nem Kéler Béla) Keller András finom tempóival, a hirtelen sforzandóval frissnek és üdének hat.

A turné utolsó állomása Edinburgh, az Usher Hall. Ezt, a Zeneakadémiával szinte egyidős épületet egy korabeli whiskeygyáros, Andrew Usher magánadományából építették, a sors kegyetlensége, hogy megnyitását a filantróp úriember már nem érte meg. A hangversenyterem monumentális, bár kicsit megkopott, az akusztika pazar, a patkót formáló karzat minden pontjáról jól látni a színpadot. Harmadszor hallom a Sors-szimfóniát, és ezen az estén szól a legjobban: a záróakkordnál már zúg a taps. A szünetben belehallgatok két, zenéről roppant komoly arccal diskuráló úriember beszélgetésébe (bár minél északabbra haladunk, a felsőfokú angolvizsgám annál kevesebbet ér), tetszett nekik a Bartók Concerto.

– összegzi egyikük vastag dialektusban, amivel bizonyára arra gondol, hogy szemtelen, élénk volt a Concerto Budapest játéka. A koncert után két idősebb hölggyel beszélgettem, aki meg az én akcentusomat veszi észre. „Angela Hewitt is ae absoloot daelin’” – méltatja egyikük a szólistát. Aki tehát egy tünemény.

Egy szimfonikus zenekar turnéja nem kis feladatot jelent a háttércsapatnak sem. Keller Annie, a zenekar nemzetközi kapcsolatokért felelős munkatársa elmondja, hogy mintegy 90 fő utaztatásáról van szó, nem beszélve az értékes hangszerekről, amelyek egy része kamionnal, a La Manche-csatornán érkezett Londonba, más hangszereknek külön ülőhelyet kell váltani a repülőgépen. A koncertek között három-négy órás buszutak vártak ránk – nekem könnyű volt, hiszen nem kellett játszanom, de egy utazás után a muzsikusok még próbáltak is, aztán este koncert. S ki tudja, még mi jön közbe: egy késés, az angol királynő uralkodásának évfordulója, pünkösd. „Angela Hewitt-tal nagyon könnyű és élvezetes volt a közös munka mind a háttérmunkát, mind a közös zenélést illetően – mondja Keller Annie –, a logisztika szempontjából az ő esetében a legfőbb feladat a zongorák helyszínre utaztatása és a hangolás megszervezése volt, melyet a turné feszített menetrendjével is össze kellett hangolnunk.” A turnészervezésben is rutint kell szerezni, mondja a szakember, hozzátéve, hogy a befutott, nemzetközi hírű zenekarok esetében már külön osztály végzi ezt a feladatot. „Az IMG hazai terepen mozgott, az ő tapasztalatuk hatalmas segítséget jelentett számunkra, de a koncertkörút logisztikai szervezése szinte teljes egészében ránk hárult.”

A Concerto Budapest angliai turnéja (Fotó/Forrás: Concerto Budapest)

Magyarország joggal büszke zenei múltjára, de a klasszikus zenében a Nap még mindig nyugaton kel, Németországban, Angliában, Franciaországban kell sikert aratni.

sok évtizedes múlt, kiszámítható működés, magánmecenatúra, na meg lemez- és filmarchívum, ikonikus karmester kell hozzá. Nálunk a szólisták, karmesterek veszik könnyen nyakukba a világot, Reiner Frigyestől Schiff Andrásig. Befutni, nagymenő együttesek mellé kerülni eddig csak a Fesztiválzenekarnak és a Liszt Ferenc Kamarazenekarnak sikerült.

„Rendkívül nehéz dolgunk van egy ilyen, első angliai turnén” – mondja Szabó Stein Imre, a zenekar nemzetközi stratégiai főtanácsadója, de szerinte Londonban sok minden eldőlt, ahol féltucatnyi jó kritikát és álló ovációt kaptak. Az utóbbi években az általa rendezett koncertfilmjeik szerepeltek a Mezzo TV-n, ami láthatóságot biztosított az együttesnek, na meg egyéniséget kölcsönzött nekik. Merthogy – ezt már én mondom – Európában vannak makulátlan zenekarok, de ha egyikük-másikuk a Müpába vagy a Zeneakadémiára látogat, nem feltétlenül esünk hasra tőlük. Van, hogy túl szeplőtlenek. A Concerto Budapest játékában azonban van izgalom, a hangoknak tétje van.

Keller András nem az a művész, aki otthonhagyná a zenekarát, hogy egymaga turnéra menjen. 2007-ben vette át az előtte mostoha sorsú együttes vezetését, azóta három németországi és öt nagyszabású ázsiai turnéra kapott meghívást, de eljutottak Szerbiába, Oroszországban Pendereckivel együtt játszottak, és négyszer turnéztak Franciaországban, visszatérő vendégei a Folles Journais Fesztiválnak. Ázsiában Kína, Japán, Taiwan, Thaiföld és Korea nagy koncertttermeiben és fesztiváljain léptek fel, legutóbb három évvel ezelőtt Kínában és Dél-Koreában zenéltek – oda szintén elkísérhettem őket.

A Concerto Budapest ilyen, és én végtelenül hálás vagyok a muzsikusaimnak az emberségükért, az odaadásukért, a szeretetért, amit a zenébe fektetnek” – mondta a karmester az utolsó koncert után a szálloda lobbijában. „Meghódítottuk az Egyesült Királyságot.” Hogy volt-e kedves pillanata a turnén? „Nem momentumokat szeretnék kiemelni, hanem azt a lényegi fejlődést, ami koncertről koncertre zajlott – felelt a karmester. – Hogy mennyire bízhatok bennük, hogy mennyire érett, kiforrott, amit játszanak.”

Úgy véli, a zene nem show, és nem az ügyeskedők terepe. „Vezénylés közben a zenekarra figyelek, de a közönség reakcióiból is sokat érzékelek. Az őszinte szívünkkel szeretnénk megnyerni őket, mi mással lehetne? Sikerül vagy nem, de magunkat adjuk. Nem hiszek abban, hogy valami más is kell.” És milyen érzés volt Bartókot, magyar táncokat, hazai dallamokat játszani a briteknek?

Másodjára voltam a Concerto Budapest útitársa, három éve a kínai-thaiföldi turnéjukról tudósítottam. Akkor nemcsak arra csodálkoztam rá, hogy milyen reakciót vált ki az ázsiai közönségből az európai zene, hanem arra is, hogy milyen összetartó, szívélyes csapat ez a zenekar.

A Concerto Budapest az Usher Hall előtt (Fotó/Forrás: Concerto Budapest)

Most, az Egyesült Királyságban inkább otthon éreztük magunkat, én pedig egész sok tagot név szerint is ismertem.

Klenyán Csaba, aki költői érzékkel indítja az Enescu-rapszódiát, Szomor-Mekis Janka, aki majdnem kiesik a székből, olyan hévvel szólózik a brácsán pár perccel később, Mohai Bálint, aki utánozhatatlan ízzel fújja a „párok játéka”-tételt a Bartók-darabban, aztán néhány jól eltalált hanggal feldobja a Beethovent. Takács Ákos, aki ívesen, táncosan lát neki az V. szimfónia elegáns andantéjának a csellószólam élén, Kaczander Orsolya fuvolajátéka a Mozart-zongoraversenyben... a trombitaszólamot, a kürtösöket és még sok mindenkit említenem kéne. Számos erénye van ennek a zenekarnak, de a legfőbb, hogy tagjai egyénenként is nagy művészek, akik „egymás vállán állva”, egymásra figyelve muzsikálnak. Talán blődnek tűnik, amit írok, de nem minden szimfonikus zenekarról mondható el.

Biztos vagyok benne, hogy a brit közönség is észrevette a zenekar elevenségét – a Times kritikusa „egymásra mosolygó” muzsikusokról írt, egy másik hallgató szerint az együttes „dream team”, álomcsapat –, az pedig máris örömhír, hogy

Keller András a külföldi utak kapcsán a bartóki szellemiségről beszél, amit szerinte Európának ebben a megosztott, polarizált világban követnie kellene: „Szeretném, ha megismernék Bartókot, a műveinek autentikus előadásmódját, és azt a befogadó, országhatárokon átívelő filozófiát, ami a műveiből árad. Az én szememben Bartók nem keleti, barbár kuriózum, hanem beethoveni alkat. Amit komponált, nemcsak a miénk, hanem az egész világé.”

Fejléckép: A Concerto Budapest angliai turnéja (forrás: Concerto Budapest)