Édesapja, Arvid Jansons vezető litván karmester volt. Fia hegedülni, zongorázni és vezényelni tanult a Szentpétervári Konzervatóriumban. Miután átvette kitüntetésekkel tűzdelt diplomáját, 1969-ben Bécsbe utazott, hogy Hans Swarowski, majd pedig Salzburgban Herbert von Karajan nagyhírű dirigensek segítségével tökéletesítse tudását.
Jó tanítványnak bizonyult, mivel 1971-ben Berlinben ő lett a nyertese a Herbert von Karajan Alapítvány karmesterversenyének. 1973-ban, hazájába visszatérve Jevgenyij Mravinszkij, a Leningrádi Filharmonikus Zenekar vezetője meghívta maga mellé másodkarmesternek. Képességei azonban igazán akkor tudtak kibontakozni, amikor 1979-ben az Oslói Filharmonikusok élére került: az ő keze alatt az együttes olyan virágzásnak indult, hogy egy-két éven belül a nemzetközi figyelem középpontjába került, és a világ vezető zenekarai körében is egyedülálló pozíciót vívott ki magának.
1985-től Jansons elvállalta a későbbi Szentpétervári Filharmonikusok állandó vezénylését is. Így a két zenekarral rendszeresen turnézott szerte Európában, Észak-Amerikában és Japánban is. Számos helyre hívták meg mint vendégkarmester.
Repertoárja központi részét Sosztakovics, Bartók, Honegger, Ravel, Csajkovszkij, Prokofjev, Dukas, Sibelius, Weill és Mahler művei képezik. 1997-ben elfogadta a Pittsburghi Szimfonikus Zenekar zenei vezetői pozícióját. Ugyanebben az évben a norvég király kitüntette az Oslói Filharmonikusoknál végzett szolgálatáért. 2001-ben a bécsi Gesellschaft der Musikfreunde tagjává választotta. 2006-ban, 2012-ben és 2016-ban dirigálta a Bécsi Filharmonikusokat a hagyományos bécsi újévi koncerten.
Mariss Jansons 2004-ben lett a Concertgebouw zenekarának vezető karmestere, mindössze hatodikként e poszton. Jansons irányítása alatt, 2008-ban a Gramophone című brit magazin által felkért nemzetközi kritikusok a világ legjobb szimfonikus zenekarának választották az együttest.
hírlevél
