Fricsay Ferenc zenész családból származott. Apja, Fricsay Richárd (1888-1961) volt talán a leghíresebb katonakarmester, nevét ma is társaság őrzi. Fricsay Ferenc zongorát, hegedűt, harsonát, klarinétot, ütőhangszereket, zeneszerzést és vezénylést tanult, a Zeneakadémián Bartók, Kodály és Weiner is tanította, majd Szegeden belőle is katonakarmester lett, 1933-43 között pedig a Szegedi Filharmonikus Zenekar vezető karmestere. A háború alatt a Gestapo elől menekülnie kellett családjával. A háború után az Operaház vezető karmestere és a Székesfővárosi Zenekar társvezetője lett Somogyi László mellett. Fricsay a negyvenes években többször vezényelt a bécsi Volksoperben és a Salzburgi Ünnepi Játékokon (1947-ben Otto Klemperer helyett ugrott be Gottfried von Einem Danton halála című művében, egy évre rá egy Frank Martin-operát vezényelt). Így adódott lehetősége, hogy elhagyja az egyre inkább sztálini Magyarországot, a nyugat-berlini RIAS (Radio in American Sector) zenekaráért. Ott is maradt korai haláláig, közben rövidebb-hosszabb látogatásokat tett Nyugat-Európába, illetve az Egyesült Államokba, Izraelbe és Buenos Airesbe. Houstonban fél évig, a Bajor Állami Operaházban két szezonon át volt zeneigazgató. Utolsó hangversenyét - Beethoven Hetedikjét - Londonban adta 1961. december 7-én, 1962-ben jelent meg könyve Mozartról és Bartókról, 1963. február 20-án halt meg leukémiában (más feljegyzések szerint gyomorrákban).

E rövid élet rövid rajza természetesen nem sokat árul el Fricsay személyiségéről, még kevésbé művészetéről. Minthogy sem személyes ismerőse, sem pedig életrajzírója nem vagyok, nem tudom, milyen volt Fricsay Ferenc, az ember. A visszaemlékezésekből nagyon pozitív, kedves, egyszersmind határozott ember rajzolódik ki, az emigráns magyar karmesterek közül tehát alighanem ő volt a legkevésbé problémás személyiség - már amennyiben támaszkodhatunk a (jobbára utólagos) visszaemlékezésekre. Az azonban bizonyos, hogy Yehudi Menuhin vagy Dietrich Fischer-Dieskau egyaránt kiemelte, mennyit tanult tőle zeneileg, és milyen sokan tisztelték olyanok is, akikkel viszonylag keveset volt alkalma együtt muzsikálni.

Fricsayról, a zenészről viszont elsősorban nem a visszaemlékezések, sokkal inkább a hangfelvételek alapján alkothatunk képet, noha teljeset két okból sem: egyrészt felvételei messze nem tükrözik munkásságának egészét, repertoárját, vagyis igencsak esetleges, mi került stúdióba mindabból, amit vezényelt. Másrészt be kell vallanom, hogy bár van körülbelül 60-70 lemezem tőle, ez messze nem minden, még repertoárban sem. A "mindent" ráadásul nem is ismerem, vagyis nem tudok teljes Fricsay-diszkográfiáról, tehát azt se tudom, mi hiányzik, de eddig elkerült Orfeo és Euridikéje, Bartók 3. zongoraversenyének az a felvétele, melyben Monique Haas a szólista, vagy az Anda Géza-féle Brahms B-dúr. Fricsay-lemezeim jelentős része ráadásul stúdiófelvétel (szemben mondjuk Furtwängler- vagy mondjuk Schuricht-lemezeimmel), noha a ritkaságok leggyakrabban épp a koncerteken születnek. S mivel Fricsay egy rádióállomás saját zenekarának volt a vezetője, jó eséllyel kerülhetnek még elő eddig ki nem adott előadások, talán épp az évfordulóra.

Ezzel együtt elmondható, hogy az ismert felvételek is elég széles repertoárt ölelnek fel, egynémely barokk művektől (pl. egy Händel-orgonaverseny) a kortársakig, s ha itt-ott vannak is "hiányok", figyelembe kell vennünk, hogy ez mindössze 12 év (1949-61) termése, melynek második felében - már a betegség következtében - nagyobb kihagyások voltak. A repertoáron belül viszonylag kevés a "klasszikus" német romantika (Schubert, Schumann, Brahms), és alig van olasz opera (egy Lammermoori Luciáról és egy Rigolettóról tudok, noha ezeket a koncertfelvételeket nem ismerem). Viszonylag magas a kortárs szerzők aránya, és meglepően sok a "kis" mű. Hogy egy példát említsek: Richard Strausstól a Don Juan és a Till mellett nem ismerek felvételt "nagyobb" műről, van viszont egy Duett-Concertino és egy Burlesque. Vagy vegyük Mendelssohnt, akitől felvette a Hegedűversenyt és a Szentivánéji-kísérőzenét, de egyetlen szimfóniát sem. Aligha rajta múlott. Berlinben élve, a város talán második legjobb zenekarát, a saját nevelésű RIAS-át vezényelve a Deutsche Grammophon "hatósugarába" tartozott, ahol viszont az ötvenes években volt elég aspiráns. Ezzel együtt 1958-61 közt elkezdi lemezre játszani a Beethoven-szimfóniákat (a páratlanokat, ezúttal már a Berlini Filharmonikusokkal), itt valóban a halál akadályozta meg a folytatást (és adta át a Beethoven-stafétát Herbert von Karajannak). Fricsay így maradt Mozart-, Bartók- (és valamivel kevésbé Csajkovszkij-) karmester, aki nem mellesleg Haydnból is többet mutatott meg, mint kortársai. De ez a korlátozás valószínűleg inkább a DG döntése, mint Fricsayé.

Egy rövid portré-cikkben nincs lehetőség felsorolni, melyik felvétel milyen, az efféle kérdés ráadásul roppant szubjektív. Mégis hadd ajánljak pár olyan felvételt, amelyet mindig szívesen hallgatok. Itt vannak mindenekelőtt Bartók zenekari és versenyművei (beleértve a hosszú idő óta elérhetetlen Táncszvitet és Divertimentót is), a Mozart-szimfóniák, versenyművek és a c-moll mise, de Csajkovszkij-, Dvořák- és Smetana-felvételeivel sem lehet melléfogni. A Richard Strauss- és Stravinsky-lemezek pedig sokkal izgalmasabbak, mint amennyire ismertek. Tegyünk ezekhez olyan közismert darabokat, mint a Les Préludes vagy Verdi Requiemje (ebből kettő is van, a rövidebbik a jobb), a közismert Beethoven Hármas / Brahms Kettősverseny, bármelyik Kodály. Ha Egket vagy van Einemet szottyan kedvünk hallgatni, Fricsay előadása alapján elhisszük, hogy ők is jelentős szerzők. Talán ez az elemző, okos, egyszersmind humanista, a szépségre érzékeny zenei gondolkodásmód az, ami miatt a - számára még szinte kortárs - Bartókot ugyanolyan természetességgel interpretálja, mint Mozartot - vagy bármit, ami a kettő közt van. Ha tehát olyan lemezzel találkozunk, melyen Fricsay Ferenc neve szerepel, nagyon nem foghatunk mellé, ha megvesszük.