„Ezt nagyon szépen kell játszani, különben borzalmas”

A londoni Royal Albert Hallban a Budapesti Fesztiválzenekar a BBC Proms 55. koncertjére próbál. Virtusos művek a programban, Liszt két rapszódiája (I. & III.), Brahms két magyar tánca (I. & XI.), Sarasate Cigánydalai, majd a szünet után „Beethoven tizedikje”, azaz Brahms I. szimfóniája. Fischer Iván a délelőtti próbán még az előadás költőiségén, a kifejezés erején szeretne csiszolni. Semmi nagyzolás, semmi felesleges cifraság: ez legyen fájdalmasabb, ez legyen szebb, ez legyen csillogóbb. Itt lehessen érezni a tüzet, amott csöndesedjen le. Azt keresik, hogy mi hogyan szép. Ha lehet, még inkább. És persze, hogy lehet.

Az esti koncertre próbál a Budapesti Fesztiválzenekar a Royal Albert Hallban. (Fotó/Forrás: Csabai Máté / Fidelio)

A Fesztiválzenekar nyárvégi turnén van. Ravellóból jöttek Londonba, aztán két koncert után Santanderbe, San Sebastianba, Stresába és Meranóba mennek tovább. Augusztus 23-án hajnalban a zenekar meghívására utánuk eredtem, hogy tanúja legyek, hogy veszik be a britek legnagyobb klasszikus zenei fesztiválját, a BBC Proms-t.

Még nem láttam a Fesztiválzenekart próbálni, de hogy miért olyan jók, arról akadt néhány elképzelésem. Egyenként is nagyszerű muzsikusok, akik a nagyzenekari teendők mellett kamaráznak, régizenei együttesben játszanak, TérTánc koncerteket adnak. Egyszóval van rá terük, hogy megéljék a zenét.

Kölcsönös tiszteletet látok a zenekar és a karmester között: Fischer szállítja az ötleteket, legyen az tértánc, Bernstein-maraton, Európai Hidak, operaelőadás, flashmob, közös éneklés. A zenészek pedig hozzák a színvonalat. A Fesztiválzenekar tényleg (itthoni viszonyítás szerint) nagy pénzből működik, de cserébe valódi kreatív műhely. És, ahogy a Times kolumnistája egyszer megjegyezte, többet tesz az országimázsért, mint a többi kulturális intézmény együttvéve.

„Ezt nagyon szépen kell játszani, különben borzalmas” – ilyen instrukciókat kap a zenekar a próbán. A Royal Albert Hallban minden hangosabban szól, és amióta a hatvanas években a kupolában elhelyezték az üveggyapotból készült „gombákat”, azóta nem is visszhangos. Ezzel együtt sem tökéletes a terem akusztikája, de Farkas Róbert – aki, mint a vele való beszélgetésből kiderül, asszisztens karmesterként van a zenekarral – nem sajnálja a fáradságot, hogy felmérje, hogy szólnak az egyes hangszerek a terem különböző pontjain. Ez az ő feladata, amellett pedig a zenekar beéneklését irányítja (de erről később). Miközben a próba zajlik, a BBC operatőrei is megtervezik a közvetítést.

BBC Proms (Fotó/Forrás: Csabai Máté / Fidelio)

A Promsról röviden

A Promenade-koncertek atyja Sir Henry Wood volt, a korszakához képest rendkívül haladó és innovatív brit karmester. (Ő volt az első, aki nőket ültetett a zenekarába, de úgy látszik, abból is megsejtett valamit, hogy jó száz év múlva a legnagyobb kihívás az lesz, hogy közel hozzuk az embereket a klasszikus műfajhoz.) A fickó, aki fesztivál létrehozásával bízta meg Woodot, egyébként Robert Newman, egy hiperaktív tőzsdeügynök volt, aki a szabadidejében basszushangját zengette. Nem is rosszul, gondolhatjuk, hiszen Sir Henry is jóban volt vele. Newman kitalálta, hogy London esti, olcsó koncertek helyszíne lesz. Így jött létre a Proms azzal a máig tartó misszióval, hogy közvetlen hangulatú és minőségi koncertek fesztiválja legyen.

A Royal Albert Hall (Fotó/Forrás: Csabai Máté / Fidelio)

A Royal Albert Hallba mintegy hatezer ember fér, és rendre meg is telik, de nem könnyedebbek a koncertek. A magyarok közül idén csak a Fesztiválzenekar és Schiff András lépett fel (utóbbin a brit lovagi címét tekintve sem lepődünk meg), viszont nem is a nagy nevek számítanak, hanem az érdekes projektek. Az állva játszó Aurora Orchestra, a hatvanéves múltra visszatekintő Radiophonic Workshop elektronikus stúdió, a Bachot kortárs ősbemutatókkal párosító Svéd Kamarazenekar és a Relaxed Prom (ahol az ember felállhat, mászkálhat koncert közben, ha úgy érzi) az idei fesztivál highlightjai között van.

Hosszú sorok a Fesztiválzenekar koncertje előtt a Royal Albert Hallnál. (Fotó/Forrás: Csabai Máté / Fidelio)

„Here comes Ivan Fischer, always popular at the BBC Proms”

Fischer Iván és együttese régi kedvence a brit közönségnek, ezt a BBC kommentátora is megjegyzi. Az augusztus 23-i koncert előtt hatalmas sorok kígyóznak az épület előtt, sokan pályáznak az állójegyekre, amik azonban nem kakasülőre szólnak, hanem a színpad előtti térre. Első ránézésre változatosabb összetételű a közönség, mint amit Budapesten megszoktam: idősek, fiatalok, középkorúak, tehetősek és kevésbé tehetősek. Egyébként tőlem pár széksorral David Attenborough foglal helyet (ez az este második számú izgalma).

„Nem először játszom a Promson, nem is másodjára” – meséli Gulyás Emese, a zenekar hegedűse. – „Itt színpadra lépni mindig különleges élmény, mert itt olyan közönség van, mint sehol máshol a világon.

Lisztes Jenő a próbán (Fotó/Forrás: Csabai Máté / Fidelio)

Fél nyolc múlt pár perccel, megtelt a Royal Albert Hall. Megérkezik a zenekar, Fischer Iván elsőként Lisztes Jenőt konferálja fel. A fiatal, harminckét éves cimbalomművésszel a koncert előtt váltottam néhány szót. A roma zenészek azon generációjához tartozik, akik már nemcsak a családban tanultak zenélni, hanem a „mainstream” zeneoktatásban is megedződtek. Zeneiskolába járt, a Zeneakadémián végzett, tehát egyáltalán nem szokatlan számára, hogy szimfonikus zenekarral dolgozik. „Most az a szerepem, hogy improvizáljak egy kicsit.” Vegyes érzésekkel gondol arra, hogyan került a zenekarba. „Ökrös Oszkár játszott ebben a projektben 10-12 évig a Fesztiválzenekarral, és ő sajnos elment januárban. Így kerestek meg engem.”

A brit közönség rajong ezért a „gypsy flavour”-ért: miután Lisztes bemutatja, mire képes a hangszere – és még csak két perc zene szólt a koncerten! –, hatalmas tapsot kap. Aztán a zenekarral együtt szól Liszt I. magyar rapszódiája: testes, vastag hangzással gazdagítja a zenekart a cimbalom, és megannyi finomságot hallunk. Páratlanul könnyedén szólnak a vonósok a triangulummal, Pivon Gabriella fuvolája táncol.

Lendvai Csócsi József a próbán (Fotó/Forrás: Csabai Máté / Fidelio)

Két prímás megfér egy csárdában

Az egész világon nagyon szeretik, amikor a Fesztiválzenekar zenei ízelítőt ad a magyar virtusból, mondja el a koncert előtt Lesták Bedő Eszter, a zenekar egyik hegedűse. „Nagyon jellegzetes, és magyar zenekar tudja eljátszani ezt a népzenei hagyományokra épülő muzsikát, amelynek egy népdal- vagy műdal az alapja” – teszi hozzá Brahms táncaira gondolva. Most az I. magyar tánc következik, Fischer színpadra szólítja idősebb Lendvai Csócsi Józsefet, aki csalhatatlan ösztönnel kezd bele a darabba. Ezúttal nem a karmester diktálja a tempót, hanem a prímás. Különös sodrása van így a muzsikának. „A zenekar ragyogóan érezte magát a jammelés közben, a legjobb fajta crossovert hallottuk hihetetlen rubatókkal” – számol be az estéről a Bachtrack kritikusa. Brahms után újra Liszt, mégpedig a III. magyar rapszódia az öreg Lendvai ördögi improvizációival.

Apja és fia: ifj. Lendvay József és Lendvai Csócsi József a Fesztiválzenekarral és Fischer Ivánnal (Fotó/Forrás: Chris Chistodoulou / BBC)

A hetvennégy éves művészt aztán negyvenhárom éves fia követi. Ő már kétélű szablya, mert elvégezte a Zeneakadémiát, tehát egyszerre bír a klasszikus zenei játékmóddal és a hagyomány adta fortélyokkal. Hangszerbemutatója kimeríti a polifónia fogalmát, egyszerre pengeti, húzza, szeme ég, mint az üstökös láng, húrja zeng vésznél szilajabban. Majd Sarasate Cigánydalait halljuk a zenekarral: „parádés, stílusos, füstös hangszín” – méltatja a kritika. Végül apja és fia Brahms XI. magyar táncának bánatos-sírós dallamával talál egymásra.

Beethoven X. szimfóniája

Amikor Brahms megírta az első szimfóniáját, a korabeli közönség és a kritikusok Beethoven Tizedikjének nevezték a nagyformátumú művet (többek között Bruckner nagy irigységére). Már a próbán is feltűnt, hogy mennyi érzés van a BFZ játékában: Fischer Iván az utolsó simításokat végzi, nem tesz többet, mint a zene érzelmeit szavakba öntve motiválja a zenekart a kifejezőbb játékra: „Fájdalmas lemondással!” Néhol felhívja a figyelmet a szerkezeti csúcspontokra: „Amikor valami újat mond (ti. a zene), akkor azt meg kell mutatni!”

A Budapesti Fesztiválzenekar (Fotó/Forrás: Chris Chistodoulou / BBC)

A szimfóniát jól ismerheti a Proms közönsége, hiszen gyakorlatilag az 1876-os bemutató óta repertoárdarab. A Fesztiválzenekar előadása a kontextussal több: el tudjuk képzelni, hogy a fiatal komponista olyasféle cigánymelódiákat hallott a barátjától, Joachim József hegedűművésztől, amelyeket az első műsorrészben a két Lendvai szólaltatott meg. Aztán megírta az I. szimfóniát, amelyre egyaránt hatott a protestáns zeneiség, az alpesi kürtök és a cigányok szenvedélyessége. Fischer Iván és a zenekar egyik legfőbb interpretációs erénye, hogy

„Brahms zenéjét szerintem nem érdemes máshogy játszani, csak szenvedéllyel. Annyira szélsőséges, és annyira telített érzelmekkel és energiával, hogy ezt vagy így játszunk, vagy sehogy” – mondja Gulyás Emese a koncert után. – „Jó átélni a Fesztiválzenekarral, hogy ha elkezdődik a koncert, akkor mindenki ugyanazzal az energiával fordul egymás felé és Iván felé, akkor semmi sem számít csak a zene. Ez ma megtörtént újra.”

A ráadás Brahms IV. magyar táncának különleges előadása: a zenekar a dallammal együtt énekli a magyar nóta szövegét is. „Repül a szán, búsul a lány...” Egyébként a BFZ-től nem szokatlan ez az örömteli gesztus. (2014-ben Fischer arra buzdított minden zenekart, hogy énekeljenek ráadást. „Hogy miért? Mert az embereknek énekelniük kell!”)

Az általam gyűlölt ütemes vastaps nem létezik a Promson, már csak ezért is érdemes volt eljönni. És persze látni, hogy micsoda ünneplés fogadja itt a magyarokat. Hát Londonig kellett jönnöm, hogy így halljam ezeket a melódiákat?

Fejléckép: Chris Chistodoulou / BBC