"Senki sem értette. Bárcsak 50 évvel a halálom után vezényelhetném a bemutatót." - mondta V. szimfóniájának 1904. október 18-i bemutatóját követően Gustav Mahler. A kijelentés mögött látnoki gondolat volt: a korabeli hallgatók nem tudtak megbarátkozni odaadó figyelmet és elmélyült átélést igénylő, óriási méretű művével. "Ó, egek, milyen arcot vág majd a közönség e káoszhoz, mely mindig újraszüli a világot, hogy a következő pillanatban megsemmisítse; ezekhez az ősvilági hangzásokhoz; ehhez a zúgó, üvöltő, tomboló tengerhez; a táncoló csillagokhoz; e lélegzetelállító, csillogó, ragyogó hullámokhoz?"
A műben az igazi megnyugvást a negyedik tétel hozza. A zenekar hárfával kiegészített vonóskara teljes pompájában lép elő. A tétel később Luchino Visconti Halál Velencében című, 1971-es filmjének egyik legfontosabb betétje lett.
hírlevél
