Mozart, Mendelssohn és Mahler – három különböző világot rejtő zeneszerzőt fűzött egybe a Concerto Budapest december 16-i koncertje, amelyen a dél-koreai származású, német születésű hegedűművésznő, Clara-Jumi Kang (*1987) lépett fel.
A kicsi felől közelítünk tehát a nagyhoz, az út hatalmas: Mendelssohn idejében az európai zenekultúra fénykorát élte, még alig tapasztalt bármit is a spengleri tünetekből. Ettől a ragyogó formavilágú, arányos, esztétikus csillogású versenyműtől kell eljutni a személyes és kollektív halálokat megéneklő, a némaságot is zenévé emelő monumentális IX. szimfóniáig, Mahler utolsó befejezett művéig.
Persze Mozart Három német tánca (K605) sem jelentéktelen „aprófa” a zenetörténet erdejében. Érdekes megcsodálni az első tánc finom fanfárját, a hangszerelésbeli gazdagságot, és azt a nem hivalkodó módot, ahogy a Concerto Budapest a kottát életre kelti. A harmadik táncban csengőkkel lépnek színpadra a zenészek – kedves gesztus a zenekar részéről, hogy hagy időt a koncertre hangolódni.
Clara-Jumi Kang a Concerto Budapest december 16-i koncertjén a Müpában (Fotó/Forrás: Posztós János / Concerto Budapest)
Clara-Jumi Kang hegedűművésznőt csodagyerekként ismerte meg a nagyvilág, kilencévesen már lemezt készített és rangos versenyeket nyer, és feltétezhetjük róla, hogy minden idők talán legnépszerűbb hegedűversenyével, Mendelssohn e-moll hegedűversenyével sem tegnap találkozott. Épp ezért voltam rá kíváncsi, hogy hogyan interpretálja ezt a favorit opuszt, amelyet én Joshua Belltől hallottam utoljára. Máshogy játssza, mint amiket eddig hallottam: az első tétel szinte zaklatottan, szinte agitato kezdődik, és finoman fokozódik egészen a második témáig. A molto appassionato egészen újszerű, radikális definíciója ez a Mendelssohn-concerto esetében, igaz, a teltebb, kielégítőbb hegedűtónus áldozatul esik neki, de én nem bánom. Főleg, hogy innen hallgatva a második, Andante tétel is hatásosabb, nyugtatóbb. Clara-Jumi Kang dallamvezetése vágyat kelt, lélegzik, de helyenként a pontosabban megfogott vibratót hiányoltam. A harmadik tételben jól hallható volt, ahogy a szólista és a zenekar figyel egymásra, az előbbinek nem okoztak gondok a virtuóz futamok sem.
A Concerto Budapest december 16-án a Müpában. (Fotó/Forrás: Posztós János / Concerto Budapest)
A hangverseny elefántja Mahler IX. szimfóniája volt, amelyre ritkán vállalkozik zenekar (illetve közönség).
Mondhatjuk akár, hogy a vállalkozásban már feltételezhetjük a kiválóságot. Mahler Kilencedikje a szerző életművének különös darabja: trip a kozmoszba, a végtelenbe, a személytelenbe. Schönberg írta a műről, hogy mintha Mahlert csak szócsőként használta volna egy rejtelmes kilétű szerző. Szokás ezt az alkotást a halál tragikuma felől értelmezni, s legalább olyan érvénye van a halandóság himnuszát hallani a szimfóniában. A lemezgyűjtők számára igazi kincsek különböző interpretációk: mindenképpen érdemes meghallgatni, hogy Claudio Abbado élő felvételén több percnyi csend követi az utolsó pianissimo hangokat. Bernstein fél óra alatt játssza az utolsó tételt, Bruno Walter referenciapontként emlegetett 1938-as felvételén ez mintegy 18 perc. De nem is eszmei-filozófiai értelmezést kerestem most Keller András és a Concerto Budapest interpretációjában. Mahler Kilencedikje lehet felőlem a tonalitás halála, a lánya halála felett érzett fájdalom, saját halálának vagy a négy évvel később kitörő világháborúnak az előérzete, ahogy sokan gondolni vélik – vagy lehet mindez együttvéve.
Az érdekelt inkább, hogy mennyire tud a Concerto Budapest belevonni az előadásba – engem, illetve a teremben ülő mintegy 2-3 ezer hallgatót.
Keller András Mahler 9. szimfóniáját vezényli a Concerto Budapest élén. Müpa, 2018. december 16. (Fotó/Forrás: Posztós János / Concerto Budapest)
Az első tétel a búcsú: a földi lét moll, az elrugaszkodás dúr, s a túlvilág látomását a piccolo, a fuvola, az oboa és a szólóhegedű madárhangjai kísérik. Nem mintha programzenéről beszélnénk, bár az egyik felirat megenged hasonlót: Wie ein Kondukt – „mint egy gyászmenet”. Keller András és a Concerto Budapest szeszélyes, szenvedélyes, és jól érzik azt a szabálytalan „szívritmust”, amely a tételt jellemzi.
A szimfónia érdekessége, hogy két scherzo-szerű tételt szerepeltet egymás után. A C-dúr Ländler-tétel karakteres, lendületes hangvétele sokkal inkább tetszett, mint a túl ironikus, lassabb interpretációk. A magyar zenekaroknak amúgy is erőssége a markáns, karakteres hang, és a Concerto Budapest a burleszk rondóban (III.) egészen belevont ebbe a furcsa, groteszk karneválba, fájlaltam is, hogy nem szabad tapsolni a végén. (Tudom, hogy nem illik, de a tételszünetig visszatartott köhögések hadserege jobban hangzik?)
A záró Adagio szívbemarkoló, telt vonósokkal szólalt meg. Valahogy sohasem fért a fejemben ennek a tételnek a felirata: „zurückhaltend” – visszafogottan, tartózkodóan. Persze tudni vélem, mire vonatkozik a megjegyzés. A halál nem eksztázis, nem egy felfokozott állapot. Hátradőlünk, szemléljük a feledést, a múlást, a semmit. Varázslatos, ahogy az egymásba kapaszkodó, egymásból kibomló dallamok a lehető legnemesebb egyszerűségben szólalnak meg a Concerto Budapest zenészeinek hangszerein. Az utolsó hangok után – itt is van egy érdekes utasítás: ersterbend, elhalóan –
azért imádkoztam, hogy Keller András tartsa fenn a kezét, amíg csak az izmai bírják, várjunk még a tenyerek csapkodásával. Valahogy lehetetlen ilyenkor ovációban kitörni, olyan ez a zene, hogy nem engedi, hogy kívülről tapsolják.
Mahlert hallgatni tanulni kell, tanulni érdemes, csendben lenni létszükséglet.
hírlevél
