1944-ben született Lisszabonban, ötévesen már koncertet adott, és huszonéves korában már nemzetközi hírre tett szert. 1999-ben történt, hogy egy másik zongoraversennyel készült egy hangversenyre, de végül hibátlanul előadta azt, amelyiket a zenekar kezdte játszani. (Ebben a cikkben tekinthető meg az erről készült, azóta is újra-újra virálissá váló videó.)
Pires most interjút adott a Platea magazinnak abból az alkalomból, hogy búcsúzik a közönségtől. „Továbbra is dolgozom majd fiatal zenészekkel, talán felvételeket is készítek, mert arra soha nem jutott annyi időm, mint szerettem volna (...)”.
A zongoraművésznő örömmel vonul vissza, soha nem szeretett annyira koncertezni. „De a közönség nem csak a koncerttermekben van, hanem annyi más helyen. Érti, a közönség... szóval emberek vagyunk. És zene nem csak a hangversenyeken szólhat.” Pires következő gondolatmenete még érdekesebb: szerinte a zene egy dolog, az előadás másik. „Nem hiszem, hogy a zenét le kéne írni, hogy elő lehessen adni. A zene a lelkünk része. És persze leülhetünk, hallgathatjuk, ahogy játszik valaki a zongorán, de az előadásnak mint olyannak – ahogy a színpadon valaki előad egy darabot – számomra nincsen értelme. Nem ez a létezésed fő célja.”
Az interjúban Pires bevallja, hogy a zongorához való viszonya komplikált.
A zongora a legfőbb oka, hogy visszavonulok. Soha nem volt jó kapcsolatom vele.
Persze van számos okom: több időt szeretnék magamra szánni, és nem koncertezni, de a zongorával, a hangszerrel, nem igazán férünk össze. Túl kicsik a kezeim a méreteihez. Most már nem fogok elkezdeni hegedülni, csellózni vagy klarinétozni, hanem máshogy játszom: magamnak... és fortepianón.”
Szerinte az alázat a felfedezés kulcsa: „Nem fedezheted fel azt, amiről már azt gondolod, hogy tudod. (...) Az újabb generációk azt tanulták meg, hogy versenyezniük kell, és nem kell felfedezniük semmit. (...) Ez elég nagy szégyen; így nem fedezik fel a testüket, az elméjüket, a zene lelkét... semmit.”
A fenti felvételen Pires Schubert Négy impromptujét játssza.