Szívesen elmondom annak, akit érdekel, mi a csodálatos az újságírásban: úgy él az ember, mint Petőfi anyjának a tyúkja. Nem verik ki a szobából. A La Stagione Frankfurt szigorúan kulcsra zárt ajtók mögött tartott főpróbát a Zeneakadémián, de szigorúságuk megenyhült, és beengedtek. Többszörösen is különleges élmény. Egyrészt azért, mert valóban érdemben próbáltak. Pedig ugyanazt a koncertet játszották két nappal korábban, az ember azt hinné, hogy csak megnézik, hogyan szól a terem, és mindenki megy haza. De nem, komolyan dolgoznak két és fél órán át, és nem is félálomban zenélnek, hanem nagy odaadással, odafigyeléssel. Mint később kiderült: új nagybőgős csatlakozott a társasághoz, elsősorban miatta kellett annyit dolgozni.

A munka is más, mint ahogy azt elképzeljük, unott, kialvatlan muzsikusok, hanyatt dőlve a székeken húzzák, míg a karmester ordít. Michael Schneider nem ordít. Igaz, nem szokványos karmester, éppen csak ütemez, többet hallgat, mint irányít. Leugrik sokszor a dobogóról, és elmegy a hátsó sorokig, onnét figyeli, hogyan szól a zenekar. Zenei instrukciói gyakorlatilag nincsenek, az interpretáció kérdésében leginkább az első hegedűs hölgynek vannak elképzelései, amit általában a karmester átvesz, elfogad, végrehajtat, vita nélkül. Az egész próba fegyelmezetten halad, de inkább látszik szabadidős tevékenységnek, mint munkának, sokat nevetnek, élvezik egymás társaságát, nincs stressz, diktatúra, akaratok megtörése, elképzelések keresztülvitele.

Ehhez képest aztán nagy meglepetéssel szolgál az esti koncerten Herr Schneider, mert olyan elánnal vezeti a zenekart, mint aki föl akar szállni, topog, majd elrepül, a dereka mintha rugóra járna, igazi ihletett és inspirált táncművészetet ad elő, és az ember nem érti, hogy ez most a közönségnek szól, vagy a többieknek. Igaz, a zenészek nem nagyon nézik őt a koncerten, úgyhogy a nagy intések, jelzések, mutatványok leginkábba néző figyelmét vezetik. A zenekar vonóskarát tekintve nagyon jó, kissé kaparnak a hegedűk, de valószínűleg szándékosan, ez a száraz, matt, friss-ropogós hangzás az autentikus hangszereknél ideálisnak mondható, és a figyelemnek sem tesz rosszat. A fúvósokkal már több a baj, a kürt is, és az oboa is néha csúnyákat fúj, meg az arányok is szokatlanok, nyersek, túl zajosak a fafúvók. De hát kevesen vannak, akik a zenekar miatt jöttek.

Egyébként sem vagyunk elég sokan, pedig a csellista világsztár, és nem is először jár nálunk az angol Steven Isserlis. Már a próbán is kizökkenti a bent ücsörgőt, ahogy gyakorlásként matat a fogólapon, és mégis kellemes, kerek, barátságos, meleg hanggal válaszol rá a cselló. Nyilván a Stradivari, a műsorfüzet is ezt ígéri estére. Bélhúrokon játszik, Isserlis erről híres vagy hírhedt, sokszor fölróják, hogy nem lehet jól hallani a nagyobb koncerttermekben, de egyrészt a Zeneakadémia nem nagyobb koncertterem, másrészt itt a többiek is bélhúron játszanak, és az ő csellója a zenekariaknál sokkal teltebb, kerekebb, nagyobb hangon beszél.

A beszéd a másik kulcsszó, vagy inkább a kommunikáció. Az esti koncerten talán félreérthető, ahogy Isserlis elszáll a zenével, lobogtatja uszkárfrizuráját, ingadozik, és ide-oda nézeget a zenekaron belül, de a próbán látszik, hogy ő ilyen. Rázza a fürtöket, és közben folyton kommunikál a többiekkel, reagál azokra a hangokra, amik a zenekarból érik. Így aztán, amikor szót lehet váltani vele, azt kérdezem, hogy minek neki egyáltalán a közönség, amikor láthatólag annyira jól érzi magát a zenekar társaságában. Szeretek kommunikálni, feleli. De éppen erről van szó, hogy az egész olyan, mint a pornográfia, önök ott szeretkeznek a színpadon, és bejön ezer ember, hogy megnézze. Olyan egyszerűt válaszol rá, hogy nem is értem, miért nem gondoltam rá magamtól: „Szeretkezésről szó sincs. Beszélgetünk. És végeredményben a színészek is ezt csinálják: egymással beszélgetnek a színpadon, és ezáltal a közönséggel kommunikálnak.”

Szép elméletem csődöt mondott, úgyhogy inkább a hangszerekről faggatom, hogy ez ugye a Stradivari. Nem, nem a Stradivari, a Guadagnini. De van egy Montagnana is, ha jól tudom. Mi a különbség a három között? „A Montagnana nagyon erős, férfias hangszer, szinte már harsány. Prokofjevet játszottam rajta a múlt héten, Lipcsében. A Guadagnini is a saját csellóm, ennek sokkal intimebb, finomabb, lágyabb a hangzása. A Strad pedig, hát, az egy Stradivari. Hang, tiszta hang. Modern a hangolása, és nem szeretek változtatni rajta. Az autentikus hangszerek azonban alacsonyabbra vannak hangolva, azért nem azt hoztam most magammal. Egyébként nem az enyém a hangszer, csak bérlem. Stradivari már nagyon öreg volt, amikor készítette, nyolcvanhat éves. Valaha Feuermann játszott rajta.” De Stradivari csellóban is a legjobb volt? Azt hittem, a Goffriller a csúcs. Casals is azon játszott. „Casals hangszere akkor volt a legjobb, amikor Casals játszott rajta. Más kezében az valahogy nem annyira jó hangszer.”

Lehet beszélni vele mindenről. Hogy minek ennyit próbálni, nem fél, hogy elveszíti a spontaneitást, de azt mondja, ez éppen fordítva van, minél többet próbál, annál kevésbé kell idegeskedni, hogy valami történik, szétesik, félremegy, annál jobban tudja hallgatni a zenét, annál jobban tud reagálni. De hogyan tudja hallgatni magát, azt hittem, a feje egy gondolattal mindig előrébb jár, mint ahol tartanak. Nem magát hallgatja, hanem a többieket. Magát nem szereti hallgatni. Lemezeken sem? Ott sem. Nem utálja a felvételeit, de nem okoz örömet a meghallgatásuk, ahogy az ember a saját hangját nem szereti szalagról visszahallani. A cselló neki olyan, mint a saját hangja? Persze.

Ha már hülye kérdéseknél tartunk: igaz, hogy Marx Károly a rokona? „Igaz, de csak távoli. És nem vagyok rá nagyon büszke. Akkor már inkább Mendelssohn. Ő is rajta van valahogy a családfán.” Még megkérem, hogy írja alá a kazettámat, amit valami raktáráruházban vettem talán kétszáz forintért, és amit már korábban sem értettem, megint előkerül: hogy első hallásra megjegyezte a keresztnevemet, most pedig hibátlanul írja rá a borítóra. Honnét tudja, hogyan kell ezt a nevet írni? A megoldás persze kézenfekvő, csak megint nem gondoltam rá: „Miklós Perényi”. Szereti? „Igen. De nem ismerem jól.” Ne búsuljon, őt senki sem ismeri jól.

Este a koncert. Nem tökéletes, igazán nem az. A Haydn C-dúr versenyben kicsit mintha hamisan szólna a hangszer a magasabb állásoknál, csak hát olyan szép ez a hang még ilyenkor is. És a kadenciák: csöndesek, szelídek, gyönyörűek. A Carl Philip Emmanuel Bach versenyművet a második részben már csak tátott szájjal hallgatom, megáll az idő a lassú tételben, csellóra felel a hegedű, aztán újra a cselló – elképesztő. Egy ráadás is van, Casals feldolgozásában egy katalán népdal, A madarak éneke. És nincs zsúfolásig, és még azon túl is tele a terem. Nem értem magunkat.