- Vállműtétéből való felépülése után hogyan érzi, milyen fizikai korlátokkal kell megküzdenie?

- Visszavonulásom során egyben határaimat is újraértelmeztem. Az elmúlt időszak életem egyik legkeményebb periódusa volt. De azzal, hogy sikerült kiutat találnom belőle, egyúttal meg is erősített. Olyan ez, mint a hegymászás. Amikor felértél a csúcsra, nem arra gondolsz vissza, milyen nehézségekkel kellett megküzdened, hanem örülsz annak, hogy túlvagy rajtuk. A visszavonulás nemcsak regenerálódást jelentett számomra, hanem egy tanulási folyamatot is, ami során csak még több önfegyelemre és kitartásra tettem szert. Azzal tehát, hogy megtapasztaltam a határaimat, egyben ki is terjesztettem őket. Ami pedig a sérülésemből való felépülésemet illeti, a műtét olyannyira jól sikerült, hogy a jobb kezem különb, mint valaha. Ha van még fizikai korlát, amit le kell küzdenem, az csak az lehet, hogy a bal kezem ugyanolyan jó legyen, mint amilyen most a jobb. (nevet)

- Más tanulságokat is le kellett vonnia?

- Elsősorban azt, hogy pozitívan álljak a dolgokhoz és mindent, amin átmentem, a lehető legjobbként éljem meg. Másként nem is történhetett volna jobban. Általában az a jellemző, hogy amikor mindent rendben találunk, belehelyezkedünk egy kényelmes pontba, ahonnan nem tudunk, és nem akarunk előrelépni. Ezzel nem azt akarom sugallani, hogy mindig a végsőkig kell strapálni magunkat, mert annak is megvan a maga következménye. Mindenesetre én az a típus vagyok, aki igényli a kihívásokat. Hogy ezeket a megmérettetéseket én választom magamnak vagy az élet hozza őket, az már más kérdés. Szembenézek velük, mert ez az, ami előre visz engem.

- Miért vonzó egy befutott és ünnepelt hegedűművész számára, ha karmesterként is kipróbálhatja magát?

- A vezénylés a legmélyebb válságból jelentette számomra a kiutat. Az alapokat Jurij Szimonovval, az orosz karmesteriskola egyik legkiválóbb mesterével raktuk le, majd az intenzív és kemény munka eredményeképp a gyakorlatban, zenekarok élén is hamar kipróbálhattam magam. Most, hogy újra szólistaként is adok koncerteket, már nem csak hegedűsként állok a színpadon, a vezénylés is az identitásom részévé vált. És ez már az interpretációimban is sokat változtatott.

A szólista pálya ugyanakkor sok szempontból az átlagosnál magányosabb létformát követel. Bár amikor a közönség elé léphetek, az szinte mindenért kárpótol, egyre inkább kezdett megfogalmazódni bennem az az igény, hogy ne csak egyedül, hanem másokkal együtt is muzsikáljak. A közös zenélésnek a kamarazene is egy kiváló formája, de vezénylés közben, amikor a zenekar előtt állok, úgy érzem, ez az öröm hatványozottan teljesülhet. A közösségi élményen felül a szimfóniák hatalmas repertoárja volt az, ami a leginkább megragadott. Hegedűművészként eddig szinte kizárólag a hegedűirodalom kötötte le a figyelmem, a vezényléssel viszont most egy új és hatalmasabb univerzum nyílt ki előttem. Egyszerűen lenyűgözőnek tartom ezt a gazdagságot.

- Ha az ideiglenes visszavonulás alatt nem ragad karmesteri pálcát, milyen tevékenységbe vágott volna bele még szívesen?

- Minden bizonnyal a társadalmi felelősséggel kapcsolatos projekteket választottam volna. Komolyan gondolkodtam rajtam, hogy ezt az irányt választom, de végül a karmesterkedés mellett döntöttem, mert úgy gondoltam, a szociális érzékenység és a jótékonykodás a későbbiekben is központi szerepbe kerülhet még. Az UNICEF zenei nagyköveteként eddig több nemzetközi projektben is részt vettem: jártam Bosznia-Hercegovinában, szarajevói zeneiskolákban, és besegítettem egy olyan programba is, ahol a zeneoktatás kialakításával próbáltunk segíteni a nehéz helyzetben élő dél-afrikai gyermekeknek.

- Jelen pillanatban mi jelenti az Ön számára a legnagyobb a kihívást?

- Az, hogy figyelmesen és átgondolva osszam be az időmet és csak annyit vállaljak magamra, hogy az még véletlenül se ne menjen a kiegyensúlyozottság rovására. A szólókarrier és a vezénylés mellett jelenleg Svájcban és Londonban is tanítok, és akkor a családomat még nem is említettem. Mindegyik ugyanolyan fontos szerepet tölt be az életemben, és egyiket se szeretném elhanyagolni. A legnagyobb kihívás számomra tehát az, hogy a legnagyobb odaadással, egyenlő arányban tudjak velük foglalkozni.

- És már kikristályosodott Önben, hogy pontosan milyen arányokban? A továbbiakban inkább a vezénylésre vagy a szólózásra szeretne nagyobb hangsúlyt fektetni?

- Ezt a törékeny egyensúlyt évi ötven-hatvan koncerttel látom fenntarthatónak. Arról viszont még nem tudok konkrétumot mondani, hogy ebből milyen arányban fogok vezényelni vagy szólót játszani. A vezénylésben azt tartom vonzónak, hogy a hegedűirodalomnál sokkal színesebb repertoárból válogathatok. Jelenleg leginkább Bruckner és Mahler szimfóniái foglalkoztatnak, de szívesen vezényelnék operát is. Aztán meglátjuk, mennyi terhet bírok a vállamra venni. A műtétem jól sikerült, de nem szeretnék belőle többet.

(Maxim Vengerov budapesti fellépéséről a Fidelio kritikát is megjelentetett, amit elolvashatnak, ha erre a linkre kattintanak.)