A Faust sokmozgásos, nehéz rendezés, de talán ezért nincs is annyira lezüllve, mint kora alapján hihetnénk, az idő múlása elsősorban a jelmezeken látszik, a nadrágok kitérdesedtek, megereszkedtek, jégergatyát visel a középkori Lipcse, de ez legyen a legnagyobb bajunk. Színpadi gyakorlatot viszont csak a színpadon szerezhet valaki, úgyhogy Fekete Attila a helyén van ebben az előadásban.

Lényegében ott is marad, és csak az áriánál kezd el veszedelmesen borulni a világ, itt jön elő mindaz a hiba, amitől félni lehetett. Az első és legalapvetőbb gond a formálással van, a néző nem érzi, hogy most egyetlen, összefüggő, nagyobb egységet hallgat, sorokra, sőt ütemekre, hangokra szakad a zene, mert a muzsikusi gondolkodás rövid lélegzetű. Biztos, hogy Fekete Attila igenis gondol valamit arról, hogy egy-egy hangnak hogyan kell megszólalnia, nagyon szép halkításokat mutat be akár csúcshangokon is, de túlságosan vontatott tempót választ, amin menet közben már nem tud finoman igazítani (bár Török Géza karmester mintha megadta volna hozzá a lehetőséget), az intonáció bizonytalan, és ezt mintha az énekes is érezné. A magasságok mind nyitottak, ami nem éppen jó jel, viszont az ária végén a C a helyén van, úgyhogy szép reményeink elveszítésére egyelőre semmi ok nincsen.

Az előadás másik új szereplője Simon Krisztina Siebel szerepében kedves, helyes jelenség, és a figura Kerényi Miklós Gábor rendezésében sokkal jelentősebb, mint egyébként lenni szokott, így pályakezdésnek ideális – viszont ennél több egyelőre nem mondható el.

Annál érdekesebbek viszont a régebbi szereplők. Anatolij Fokanov, aki néhány nappal egy súlyos színpadi baleset után (ugyanebben a darabban) olyan biztosan, magvasan, a mélységeknél is átütő erővel énekel, hogy ezzel megcáfol minden olyan elképzelést, amely szerint az opera talán mégsem elsősorban a hangokról szól. Airizer Csaba ennek bizonyos fokig éppen az ellentéte, mert nagyon aktív, nagyon erőteljesen játszik, bár éppen emiatt kissé idegen a rendezésben, tulajdonképpen Mefisztó-karikatúrát ad elő, és ha az ember összeveti azt, amit most hall, a régi, szegedi Mefisztóval vagy az első budapesti Ramfisokkal, a hang átütő erejét tekintve elég nagy a veszteség. Frankó Tünde Margitként olyan, mint lenni szokott, erőteljes, kimunkált, nemcsak éneklése, de minden mozdulata zeneközpontú. A legnagyobb öröm mégis Németh Judit Márta szerepében, mert ő az, aki egyértelműen jobb lett, mint a bemutató környékén volt. A hang érett, gyönyörű, dús, nőies, az éneklés hibátlan, a játék mosolyogtató, de közben az alak mégis megőrzi női méltóságát. Biztos, hogy ha a második felvonás négyesében csak Mártára kell figyelni, akkor valami baj van az arányokkal, de ezen nemcsak úgy lehet javítani, hogy Márta vesz vissza, hanem Faust, Mefisztó és Margit is adhatna még valamit hozzá. Már ha van miből.