Lehet, hogy a világ nagy része előtt Krzysztof Penderecki mindig is az a komponista marad, akinek a zenéjétől iszonyatosan para lett a Ragyogás néhány jelenete, de szerencsére Varsóba érve rögtön megbizonyosodhatok arról, hogy ez a sztori nem ennyire rövid. Landolás után rögtön egy plakát fogad a repülőtéren – a zeneszerző születésnapi fesztiválját reklámozza, rajta Penderecki pop-artos, minimalista portréjával. A lengyelek ugyanis idén, ahogy öt éve is, rendesen megünneplik nemzeti kincsüket. (A magam megnyugtatására gyorsan fel is idézem, hogy 2016-ban mi sem bántunk mostohábban a 90 éves Kurtág Györggyel.)

Az is eszembe jut, hogy milyen érzés volt úgy Kocsis Zoltán Kurtág-koncertjén ülni a BMC-ben, hogy tudtam, a mester ott van az emeleten – furcsa, misztikus, ambivalens. Penderecki azonban itt van a színházban, a karmesteri pulpitusra ugyan nem merészkedik fel ezen az estén, de fogadja a művei előadóit, türelmesen végighallgatja az őt méltató hosszadalmas beszédeket, egy-két díjat is átvesz. Elviseli, hogy intézmény lett belőle, intézményként kezelik, mi meg örülünk, hogy azért az életművéből is hallunk néhány opuszt.

Festiwal Eufonie (Fotó/Forrás: Csabai Máté / Fidelio)

Napközben Varsóban mászkálva rá is hangolódom a Penderecki-zene világára, figyelem az otthonról ismerős paneltömbök és a katolikus szobrok összképét. Köd van, nagyon hideg, ez már észak. A Varsói Balassi Intézet közvetítésével kaptam meghívást a város új klasszikus zenei fesztiváljára, a Festiwal Eufonie néhány napjára. A programot lapozva látom, hogy igen jó a kínálat: Arvo Pärt, Lajkó Félix, a lengyel folkzenész Vołosi együttes, a Varsói Filharmonikusok, a Budapesti Fesztiválzenekar.

Varsó (Fotó/Forrás: Csabai Máté / Fidelio)

Este nyolckor megtelik a lengyel operaháza, a Teatr Wielki, az előcsarnokban tévéstábok forgatnak, politikusok, közszereplők nyilatkoznak. Ez a komponista születésnapját ünneplő fesztivál utolsó napja, egyben az Eufonie nyitóestje. Nagy tótumfaktum ez a Penderecki, gondoltam volna is, meg nem is. Engem inkább a zene érdekel – tegnap életrajzot közöltünk a mesterről, aki lemaradt volna, itt olvashatja.

Penderecki „melodistának” tartja magát, és ez rendkívül szórakoztató megjegyzés egy olyan komponistától, aki létrehozta a horrorfilm klasszikus zenei megfelelőjét. Aki nem retteg minden ízében a Polymorphia vagy az Elégia Hirosima áldozatainak emlékére hallgatása közben, az (tiszta szívvel mondom) nem jól hallgatja. Stanley Kubrick és David Lynch jól hallgatta, és miután szerepeltették a filmjeikben, beindították a lengyel komponista karrierjét.

A hetvenes években bekövetkező fordulata után a szélesebb közönség számára hallgatható zenét ír, de a stílusváltás nem népszerűségre törekvés, hanem épp ezzel teljesítette be a feladatát: egyszerre kapcsolódik több évszázad zeneirodalmához és a 20. századi ember pszichéjéhez.

– vallja. Úgy tűnik az esszencia az avantgárdban és a poszt-avantgárdban ugyanaz.

Anne-Sophie Mutter a II. hegedűversenyt adta elő (Fotó/Forrás: Paradox / Narodowe Centrum Kultury)

Nem misztifikálja a saját munkáját: „Könnyen megy nekem a komponálás” – mondta egy interjúban. „Csak le kell ülni, és kiválasztani, leírni, ami fontos. Ki kell válogatni a pelyvát, mert rossz ötletei mindenkinek vannak; hagyd meg a jót, és meg is születik a zenemű.” Pedig lenne mit misztifikálni, tekintélyes számú egyházi zenemű szerzője, háromszor zenésítette meg a latin miseszöveget, passiót írt Lukács evangélista nyomán, ezen túl Agnus Deit, Magnificatot és Te Deumot. Mégis, mintha elrejtőzne az elől, hogy erről szavakkal beszéljen: „Amikor megírsz egy darabot, jónak érzed, akkor megpróbálkozol hasonlókkal.” Ennyi volna a nagy titok?

Ha a két elhangzó versenyműre gondolok, azok tisztán zenei játékok. Az Anne-Sophie Mutter számára írt, Metamorfózisok alcímű II. hegedűverseny szüntelen a tisztaságra, világosságra törekszik, és ez az esztétikai törekvés teszi virtuózzá hegedűszólamot. Miközben a Varsói Szimfóniát hallgatom Maciej Tworek vezényletével, azon gondolkodom, hogy

Feminin, széles érzelmi spektrumot bejáró versenyműről van szó, amely illik a művésznő rapszodikus és finom stílusához.

A Concerto grosso előadása (Fotó/Forrás: Paradox / Narodowe Centrum Kultury)

A Concerto grosso viszont férfikoncert, nem is egy férfira, hanem rögtön háromra. A műfajból adódóan három gordonka concertál a zenekarral – amelynek élén ezúttal a nagyszerű kortárszenei dirigens, Christoph Eschenbach áll. A szólisták (Frans Helmerson, Ivan Monighetti, Arto Noras) olyanok, mint a három muskétás – mindannyian ragyogóan, mindannyian erőteljesek, expresszívek, és mind kicsit máshogy. Ami pedig a zenedarabot illeti: a zeneszerző egyik legnépszerűbb műve, 2001-es születése óta mintegy 130 koncerten játszották.

Mintegy 150 fős kórus gyűlt össze Penderecki tiszteletére (Fotó/Forrás: Paradox / Narodowe Centrum Kultury)

A harmadik játékrészre mintegy 150 fős kórus foglalja el a zenekar mellett a színpadot: a Poznański Chór Kameralny, a Varsói Filharmónia Kórusa és az NFM Kórus. Újabb karmester a pulpituson, Leonard Slatkin, illetve három szólista (Johanna Rusanen, Anna Radziejewska, Nikolay Didenko). Ahogy már említettem, Penderecki háromszor nyúlt a Dies irae miseszövegéhez, 1967-es művében az auschwitzi áldozatokra emlékezett, 1984-ben a Lengyel rekviemet hazája hőseinek ajánlotta. Ez az új évezredben komponált alkotás nem a teljes szöveget dolgozza fel. A mintegy 22 perces műhöz szinte luxus volt ekkora előadói apparátust rendelni, az „Ezrek szimfóniája”-effektus ezúttal elmaradt. Nem, nem az előadókon múlott, nem is a szerzőn, ez a mű nem az a karakter.