A világviszonylatban is egyedülálló reneszánsz kiállítása miatt mostanság a szokásosnál is jóval több publicitást élvező budapesti Szépművészeti Múzeum különleges eseménynek adott otthont 2009. november 19-én. Érdi Tamás 30. születésnapját ünnepelhette az a néhány száz szerencsés meghívott, akik jelen lehettek az ez alkalomból megrendezett hangversenyen. Tamásról köztudott, hogy koraszülöttként egy hibás inkubátor-kezelés következtében vesztette el a látását. Korán megmutatkozó zenei érdeklődésére hamarosan felfigyeltek, s már ötévesen egy személyre szabott, a gyakorlatban jól bevált módszerrel kezdhette meg zongoratanulmányait. E speciális tanulási mód már ismert a Parlando olvasói előtt (Parlando 48/2 (2006): 36-39.), melynek köszönhetően Érdi Tamás hátrányos helyzetből indulva is elérte célját, és zongoraművész lett. Nemcsak hihetetlen akaratereje és teljesítménye előtt hajthattunk fejet ezen az estén, de a tanárai által alkalmazott zenepedagógiai módszerek előtt is. Ahogy az már ilyen alkalmakkor megszokott, ezúttal is az ünnepelt adott ajándékot az egybegyűlteknek, barátai - Keszei Bori, Vásáry Tamás és Kocsis Zoltán, valamint a Nemzeti Filharmonikus Zenekar művészeiből alakult Grazioso Kamarazenekar - jeles közreműködésével.
A Szépművészeti Múzeum nevében dr. Baán László főigazgató mondhatta el az első köszöntő szavakat. Azt hangsúlyozta, hogy hite szerint, ha valaki tehetséges és elhivatott, a legnagyobb nehézségek ellenére is ki tud bontakozni. Kétségtelen, hogy Tamás esetében szükség is volt segítőkre ezen az úton. Elhatározásában sokan támogatták, biztatták, segítették. S hogy az elmúlt harminc esztendő sikeres lehetett, azért mindenek előtt a szülőket - Érdi Mártát és Sándort - és a fáradhatatlan tanárokat illeti elismerés. Az igazgató megemlékezett arról is, hogy Tamás rendszeresen megfordul a múzeum falai között: csütörtök esténként ugyanis gyakran fogadnak be "vendégmúzsákat" is az intézménybe, s ezeken a fiatal művész számos alkalommal zongorázott már. Végül a gáláns házigazda - rámutatva a már mindenki által nagyon várt születésnapi koncert zenéjének kivételes élményt ígérő hangzó és a rendezvény helyszínéül szolgáló gyönyörű barokk terem pompájából adódó vizuális élmény együttes hatására - a műsor utánra meghívta az egybegyűlteket a Botticellitől Tizianóig című kiállítás megtekintésére. Érdi Tamás stílusosan - mintegy összekötő kapocsként - Liszt Spozalizio-jával indította a hangversenyt, mely darabot a reneszánsz nagy festőjének, Raffaello-nak hasonló című festménye ihletett.
- Ezt követően az est műsorvezetője, Petrányi Judit az Érdi-család közeli barátjaként saját élményeit is felelevenítve idézte fel Tamás eddigi pályájának fontos eseményeit, majd Keszei Bori operaénekesnőt szólította színpadra, aki Érdi Tamás kíséretével Kodály Nausziká című dalát szólaltatta meg. Keszei Borinál arra kerestem választ, hogy dolgoztak-e már korábban együtt Érdi Tamással, valamint hogy szerinte van-e, és ha igen, mi a különbség egy látó és nem látó zongorakísérő között.
- Nagyon örültem, hogy közreműködője lehettem a hangversenynek. Régi ismeretség köt a családhoz, hisz egykori "Cimborás" vagyok Érdi Márta műsorából. Nem ez az első alkalom, hogy együtt dolgozunk Tamással: pár évvel ezelőtt a szegedi Tavaszi Fesztiválon adtunk egy közös koncertet, Kodály- és Mozart-dalokkal. Szép emlékeket őrzök erről az estről, nagy sikerünk volt. Már a fellépést megelőző két próba is nagyon a szívemhez nőtt, különleges tapasztalatokkal lettem gazdagabb.
Kérdésed második felére válaszolva, igen, van különbség. A dalirodalom megszólaltatásakor hihetetlenül egymásra van utalva az énekes és a zongorista, és óriási szerepe van a hagyományos értelemben vett kommunikációnak, mint például a testbeszédnek is. Egy látó zongorista észreveszi például a hátam mozdulatából (hiszen legtöbbször csak a hátamat látja) vagy a levegővételem módjából, hogy én hogyan szeretnék tovább menni. Itt sok minden másképp van... Most a magam számára is próbálom megfejteni, hogy miben más. Valószínűleg tartom, hogy Tamás a levegővételemre figyel, a kis zajaimra, ahogy hangosabban-halkabban szívom be a levegőt, és abból hallhatja, miként megyek tovább. Bevallom, hogy egy jó látó zongoristával dolgozva elkényelmesedhet az énekes, mert akkor esetleg önző módon csak magával foglalkozik, talán nem is tartja mindig magát szigorúan a kottában előírtakhoz. Tamással való közös munkám nagyobb empátiára, figyelemre és zenei megalapozottságra sarkall, amikre mind-mind szükségem van ahhoz, hogy magas színvonalon tudjunk együttdolgozni.
Vásáry Tamás zongoraművész és karmester mindkét minőségében számos alkalommal szerepelt már együtt Érdi Tamással. Közös munkájukról szólva azt emelte ki, hogy szerinte Érdi Tamásnak mi mindent jelent a zene. Rámutatott arra, hogy ifjú kollégája szívből játszik, ami a leglényegesebb dolog ezen a pályán, s nem a karrier, vagy a csillogás vonzza, hanem az a belső világ, amibe a zene által belecsöppen és ami által hihetetlen dolgokra lesz képest. A fizikai hátrányok miatt korábban például elképzelhetetlennek tartotta, hogy Érdi Tamás Liszt A-dúr zongoraversenyét valaha el tudja majd játszani, s íme, Tamás minden akadályt leküzdve, ezt is megvalósította: 2009 nyarán Vásáry Tamás vezényletével, a Kodály Zoltán Ifjúsági Világzenekarral több alkalommal is, több helyen is megszólaltatták a művet. Az idei év nagy szakmai sikere pedig kétségtelenül a Leeds-i Nemzetközi Zongoraversenyen elért eredmény volt: Tamás bejutott a második fordulóba. (A világ 68 ifjú pianistáját megmérető versenyről Vásáry Tamás, mint a zsűritagja személyes tapasztalatait oszthatta meg a közönséggel.) Az egyik ott játszott versenydarab, Schubert Esz-dúr impromptu-je (op. 90) volt Érdi Tamás következő műsorszáma, majd ezt követően egy négykezes, Schubert f-moll fantáziája (op. 140) hangzott fel a két Tamás előadásában. (Később, az est folyamán Vásáry Tamás és Kocsis Zoltán szintén egy négykezessel - Schubert Divertissement à la Hongroise (op. 54) című művének 2. tételével köszöntötte az ünnepeltet.)
Vásáry Tamást a szünetben arról faggattam, zenélés közben hogyan teremt kontaktust Érdi Tamással:
- A kamarazenélésnek az a lényege, hogy az előadók együtt érezzék a zenét, fizikailag pedig lényeges, hogy "együtt lélegezzenek". Ez nagyon fontos, például a művek indításánál, vagy a szünetek után, mivel minden darab az első hang előtt kezdődik és az utolsó után fejeződik be. Tehát mielőtt elkezdődne a zene, a karmester ad egy felütést, a vonós felemeli a vonóját, az oboista lélegzetet vesz, a zongoristáknak viszont nem kell csinálniuk semmit, csak leütni a hangot (ezért is van oly sok zeneietlen indítás náluk). Karmesterként Tamás levegővételét figyelem az indításoknál, ha négykezest játszunk, akkor van egy "trükkünk": szünetek után, ha egyszerre kell indítanunk, a könyökömet odateszem az övéhez, és kicsit meglököm. Így jelezve neki, mindig egyszerre vágunk bele a zenébe. Ilyen egyszerű.
Az est vendége volt Törőcsik Mari is, akinek interpretálásában - felvételről - Petőfi János vitézének kezdősorai hangzottak fel. Érdi Tamás Törőcsik Mari által ismerte meg Petőfi remekét, számtalanszor meghallgatta ezt a kazettát, s most Chopin cisz-moll noktürnjével (op. posth.) mondott köszönetet a művésznőnek. Törőcsik Mari az alábbi gondolatait mondta el a Parlandónak:
- Nagyon megható az a tudat, hogy a János vitéz-felvételem milyen sokat jelentett Tamásnak kiskorában. Csak most tudatosult bennem - hogy láttam és hallgattam őt -, hogy neki, mint muzsikusnak ilyen fontos volt az én versmondásom, és ez hihetetlen örömmel tölt el. Meglepett engem, hogy az ő lénye milyen hihetetlenül együtt él a zenével. Úgy látszik, ez egy olyan belső koncentráció, amire talán az Isten adott neki külön képességet.
Végül az est utolsó műsorszámaként Érdi Tamás a zenekari szólista szerepében is megnyilatkozott: a Grazioso Kamarazenekarral és Kocsis Zoltán vezényletével Mozart A-dúr zongoraversenyét (K. 488) szólaltatta meg.
Kocsis Zoltánt is arról kérdeztem, véleménye szerint van-e észrevehető különbség Tamás és a látók játéka között:
- Sokkal érzékenyebben nyúl a billentyűkhöz, mint a látó emberek. Úgy hiszem, hogy az ő játékában bizonyos dinamikai tartományokban olyan érzékenység van jelen, ami nálunk természetszerűleg nem lehetséges. Azt merném mondani, hogy talán chopini mértékkel lehetne ezt a képességet mérni. Nem véletlen, hogy Chopin igen közel áll hozzá, hiszen a lengyel zeneszerző a pianissimo-piano-mezzoforte közötti dinamikai tartomány minden kétséget kizáróan legérzékenyebb mestere. Nem mintha adott esetben nem lenne jelen drámaiság is az ő zenéjében, de mindenképpen egy olyan új világot, dimenziót nyit meg, amit más nem. Tamás pedig eme sajátosságra hihetetlenül érzékenyen rá tud mutatni.
Beszámolóm végén álljon itt azoknak a zenepedagógusoknak a neve, akiknek munkája nélkül Tamás nem mehetett volna végig a művésszé válás - az ő estében különösen - küzdelmes útján, akik a kezdetektől vezették kezeit, s akiknek a közönség is hosszú vastapssal mondott köszönetet: Joó Imolának, Becht Erikának, Kollár Zsuzsának, Leon Fleishernek, Rév Líviának és Eckhard Gábornak.
hírlevél
