Bár Palojtay János már nem a húszas éveiben jár, azt hiszem, azok közé tartozik, akiket kevésbé ismer a hazai közönség – ennek, ha így van, sürgősen változnia kellene –, azok közé, akik külföldön nagyobb sikereket értek el, mint itthon. Játéka kifinomult, lírai. Olyan zongoristáról van szó, aki elmélyült előadásmódjával, alaposan átgondolt műsorával igyekszik belopni magát a szívekbe. Ha van bennünk kellő türelem és igény az odafigyelésre, különleges, egyedülálló élményben lehet részünk koncertjein.
Mivel maga a műsor sem volt szokványos, már a koncert előtt sejteni lehetett, hogy ez az est az elmélyülésről, valamiféle meditatív állapot megtalálásáról szólhat. A Schumann-válogatás (Novelletten, op. 21), a darabok jellegénél fogva, és aztán Palojtay játékát hallgatva-figyelve is, inkább fölvezetésnek, előkészítésnek tűnt. Ez volt a koncertnek az egyetlen olyan szakasza, ahol éreztem, ha nem is bizonytalanságot, némi megilletődöttséget az előadón, mintha nem mert volna teljesen kibontakozni, átadni magát minden értelemben a játéknak.
Palojtay János zongorakoncertje a Zeneakadémia Nagytermében (Fotó/Forrás: Szöllősi Mátyás)
A Grieg-szonáta (e-moll, op. 7.) már sokkal élettel telibb, dinamikusabb volt – érthető módon –, és ebben a darabban már megvillant az a kifinomultság, amely az egész második részt uralta aztán, és amiben volt valami nyugtalanító hűvösség is. Palojtay játéka, főleg egy olyan valakinek, aki maga nem zenész, de sokféle zenét hallgat szívesen, elsősorban megfontoltnak tűnhet.
Úgy gondolom, érezhetően nem arra törekszik, hogy felesleges allűrökkel hívja föl magára, vagy bármi másra (oda nem illőre), a figyelmet.
Palojtay János zongorakoncertje a Zeneakadémia Nagytermében (Fotó/Forrás: Szöllősi Mátyás)
Palojtay egyértelműen olyan darabokat válogatott össze szólóestjére, amelyek foglalkoztatják, amikben éppen aktuálisan benne van, és nem az alapján választott, hogy mivel tudná „lenyűgözni” a közönséget. Benső, lélektani utazásra invitált. Varázsa abban van, hogy fokozatosan közelít, majd vezet be abba a világba, amely a sajátja.
Ez a világ számomra ezen az estén elsősorban a Debussy-prelűdöket (az 1. kötet öt darabját) jelentette, mert bár a Franck-darab is kiváló volt, és rendkívül izgalmas is, az előbb említett válogatásban teljesedett ki az a lírai jelleg, ami nem nélkülözte a tisztaságot, és azt a fajta technikai tudást sem, amely nélkül ezek a darabok nyilván megszólaltathatatlanok lennének érvényes, kifinomult módon, valamint a szépség mellett jelentkező humort, amit szintén képes volt megmutatni Palojtay János. (Érdekes, hogy a Debussy-prelűdöket hallgatva időnként Bartók jutott eszembe, illetve hogy Palojtaynak mennyire fontos lehet az ő életműve, bizonyos művei legalábbis biztosan.)
Palojtay János zongorakoncertje a Zeneakadémia Nagytermében (Fotó/Forrás: Szöllősi Mátyás)
A Franck-darab (Prelúdium, korál és fúga) egyébként tökéletes lezárása volt a hivatalos programnak, mert mintha visszavezetett volna kicsit az időben, és a szerzőre annyira jellemző ciklusban-gondolkodást/alkotást az egész koncert sajátjává, alapjává tette volna. Talán nem is választhatott volna első ráadásnak mást aztán Palojtay, mint egy Bach-átiratot (Bach-Siloti h-moll Prelűd), hogy aztán visszavezethessen bennünket még Grieghez is (Lírai darabok, op 57. VI. kötet no. 1. Svundne Dage).
Nagy öröm volt megtapasztalni az elmúlt hónapokban, főleg egy járvány-időszak közepette, hogy jó néhány olyan fiatal zongorista van itthon, akiből a tudatos építkezés sugárzik, és akinek a játékával kapcsolatban az lehet az első gondolatunk: hosszú távra tervez, és nem azonnali, s ami fontosabb, látványos sikert akar aratni. Palojtay János egyértelműen ezek közé az előadók közé tartozik. Egyszerre megnyugtató és kifejezetten inspiráló figyelni a hozzáállását, hallgatni a zongorajátékát.
Palojtay János zongorakoncertje a Zeneakadémia Nagytermében (Fotó/Forrás: Szöllősi Mátyás)
Fejléckép: Palojtay János zongorakoncertje a Zeneakadémia Nagytermében (fotó: Szöllősi Mátyás)
hírlevél
