Hála a lemezeknek, nemcsak a személyes élmények miatt emlékezhetünk rá, mert azok nem feltétlenül kellemesek: egy énekversenyen volt Budapesten néhány éve a zsűri elnöke Barbieri, és egy vállalkozó kedvű versenyzőt úgy gorombított le néhány keresetlen szóval a közönség előtt, hogy csoda volt, hogy a szegény kislány utána még ki tudta egyáltalán nyitni a száját. De legalább az ember megsejtett valamit a régi operaénekesek tekintélyéből, szeszélyéből, hatalmából. Fedora Barbieri harcos természet volt pályája során, kölcsönös gyűlölködésüknek a tíz évvel idősebb nagy mezzoszopránnal, Giulietta Simionatóval most a halál vetett végett.

Barbieri elsősorban Verdi-énekes volt, Eboliként mondják szenzációsnak, de ő maga hamar belátta, hogy gondjai vannak a magasságokkal, és áttért a mélyebb szerepekre. A lemezeken Callas Aidája mellett Amneris, Leonóra mellett Azucena, és ha ezek a felvételek a felszínen még mindig elsősorban Callas neve miatt számítanak keresett cikknek, azért nem kell nagyon mélyre ásni magát bennük a hallgatónak, hogy fölfedezze magának Barbieri kulturált, szép hangú művészetét. Okos szerepválasztásainak köszönhetően Fedora Barbieri ötvenöt éven át volt a színpadon, egyre kisebb szerepekben, de a legjobb színházaknál. Aztán visszavonult, hogy emlékeiből éljen – neki igazán volt miből.

Talán vigasz, mert bizonyos, hogy amíg az emberek operát hallgatnak, addig Fedora Barbierit is hallgatni fogják. Hogy ez sok idő vagy kevés, az majd kiderül.