Schubert különböző mélységű műveket alkotott ebben a műfajban, összesen mintegy ötórányit. Ránkiék láthatólag törekedtek arra, hogy változatos műsort állítsanak össze. A két hosszabb mű: a „Grande Sonate” és az f-moll fantázia keretezte a műsort, „belül” pedig két variációs sorozat és két kisebb mű kapott helyet. Másrészt a könnyedebb és súlyosabb zenék úgy váltogatták egymást, mint a zongoristák egymást a zongoraszékeken.

A B-dúr „Grande Sonate” ugyan csak nevében, szerkesztésében nagy mű, igazándiból talán e nélkül éreztem volna magam legkevésbé kisemmizve, ha kimaradt volna. Bár Schubertnél sosem lehet tudni: itt-ott felvillant valami kedveset, amott valami mélabúsat, és az is kiderül, Ránkiék szépen zongoráznak, figyelnek egymásra. Már az se csekélység, ahogy a koncert elején Ránki mintegy mellényzsebből előrántja a dominánsszeptim-felbontást – ez a közvetlenség végig érezhető az előadáson. Az első igazi nagy zenei pillanatot azonban az a-moll allegro hozza, ez a kései szonátatétel, mely inkább fantázia. A melléktéma olyan finom pianóban szólal meg, az osztinátó olyan nagyon schuberti, hogy a hátam borsózik bele – és a vége előtti megnyugvásba is. A félidő harmadik darabja a Hérold-variációk. Kései keletkezése ellenére ez is inkább könnyű fajsúlyú darab, de másképp, mint a B-dúr szonáta: Schuberttől egész szokatlanul jókedvű, a dallam még Diabelliét sem éri el, cserébe Schubert sem strapálja magát, hogy valami örökérvényűt hozzon ki belőle, inkább elkalandozik a kiinduló C-dúrból és alaplüktetésből igen messzire – ujjgyakorlat ez, jókedvű és alig-alig schuberti.

A szünet utáni zenék komolyabbak, egyre komolyabbak. Az A-dúr rondó (mely a nyomtatott műsorban még nem szerepelt) is kellő változatosságot hoz, az Asz-dúr változatok pedig már a záró darab, az f-moll fantázia felé visznek minket, nemcsak hangnemileg – az f-moll fantázia pedig olyan zene, mely talán önmagában elég lenne egy koncertre: egy félidő f-moll fantázia, majd egy félidő sóhajtozás. Holott ha nagyon szigorú akarok lenni, ez sem a legtökéletesebben szerkesztett zene, mire az első közjáték hatnyolcados lüktetéséig eljutunk, elég sok, zeneileg nagyon nehezen áthidalható üresjárat van, úgy is mondhatnám, az alapdallam annyival nemesebb, mint a mű többi építőeleme, hogy az már szinte baj. Dehogy baj – az f-moll alapdallam mindig visszatér, a szintén nem a legtökéletesebb fugato után is, megnyugtatólag, csendesen, kedvesen, letargikusan.

Klukon és Ránki teljesen együtt lélegzik, jól kidolgozott előadásokat hallhatunk, nagyobb szélsőségek nélkül. Klukon Edit ritmusaprózásai nem mindig precízek, cserébe leheletfinomak a díszítései, trillái, Ránki végig nagyon pontos, de talán második zongoristaként még jobb, mint elsőként: ott hozza azt a biztos alapot, amely Schubert zenéjében oly fontos. A koncert végi hosszú vastaps után nincs ráadás, de mi is lehetne? A Katonainduló?

Hazafele azon gondolkodom, helyes-e tisztán Schubert-művekből felépíteni egy ilyen műsort – aztán rá kell jönnöm: mindegyik műre, mindegyik előadására külön-külön emlékszem, mindegyik kicsit más volt – és ennek ellenére nagyon hasonló. Lehet, hogy még változatosabbá lehetett volna tenni a koncertet valamelyik Polonézzel, a D 603-as 4 változatot meg jobban szeretem, mint a most elhangzott variációkat; az viszont biztos, hogy az f-moll fantázia mellett a Grand Duo vagy a Divertissiment à la hongroise túl súlyos lett volna. És ahogy ezeken a műveken gondolkozom, arra kell jutnom: milyen jó, hogy Klukon Edit és Ránki Dezső mégis a kevésbé népszerű művekhez nyúlt, nem is akárhogy. Így ezen a koncerten is tanulhattam, újra eljuthattam oda, ahova már oly sokszor: hogy Schubert zenéje megunhatatlanul sokszínű.

2005. március 7. Zeneakadémia Nagyterem; Klukon Edit és Ránki Dezső négykezes zongoraestje; Schubert: B-dúr "Grande Sonate", D 617; a-moll Allegro "Lebensstürme", D 947; Nyolc variáció Hérold témájára, D 908; A-dúr rondó, D 951; Nyolc variáció egy saját témára, D 813; f-moll fantázia, D 940