Elképesztő művészi, fizikai és szellemi teljesítmény az a több mint ötven esztendő, amit a napokban nyolcvanadik születésnapját ünneplő Melis György, az Operaház örökös tagja, Liszt-, Kossuth-, Kazinczy- és Bartók-Pásztory-díjas bariton, minden idők egyik legnagyobb magyar énekes-színésze az operaszínpadon töltött. Számára röpke pillanatnak tűnik ez a fél évszázad, számunkra végtelen idő, melynek gazdagsága kimeríthetetlen.

Melis György Svéd Sándor "örököseként" kezdte a pályát, s rövid idő alatt a nagy olasz énekes, Tito Gobbi szellemi testvérévé vált. Neki is az lett az ars poeticája, hogy az operaszínpadon a művész sem a zeneszerzőnek, sem a szövegköltőnek nem maradhat adósa. Ha például Falstaffként lépett a pódiumra, Verdit is, Shakespeare-t is szolgálta. A legnagyobb alázattal. S persze a magyar közönséget. Mert elmehetett volna külföldre. Kapott is jobbnál jobb ajánlatokat, de sosem akart világsztár lenni, maradt. Inkább nézte itthon az abonyi kettőt, mint Mailandban azt a harminckettőt... És az idő őt igazolta, helyesen döntött, így lett boldog ember, egy ország kedvence, s egy társulat óriása.

Elleshető trükkök ezen a pályán nincsenek - vallja Melis. Nagy tévedés! Humbug! - csattan fel olykor. Becsületes munka van. A tehetség, a kisugárzás kevés, szenvedés és szorgalom kell a sikerhez. Ez is egy mesterség, amit tanulni kell.

Melis Györgynek a kisujjában van.