Nem is kezdődhetett volna jobban az év, pontosabban annak második hónapja, mint a venezuelai csodakarmesterrel, az El Sistema csillagával, Gustavo Dudamel és a Los Angeles-i Filharmonikusok koncertjével. Az amerikai együttesnél 2009 óta művészeti vezetőként dolgozó dirigens (aki nem mellesleg január 26-án tölti be 30. életévét) vezénylésbe fektetett energiája - kritikusunk szerint - „mindvégig statikus maradt, lendületté, könnyedséggé szinte sosem változott, mert visszatartotta saját igyekezetének, erejének borzasztó súlya. Az egész nagyon öntudatos volt, nagyon naiv, nagyon hangos és nagyon kimerítő, mint egy rezesbanda játéka másfél óra után. A siker nem is maradt el, de hogy Dudamel, mit tud, illetve mit fog tudni tizenöt-húsz év múlva, az egyelőre nem derült ki világosan." Meglátjuk, a harmincadik életév átlépése milyen hatással lesz a művészre.

Márciusban két jelentősebb esemény is megrengette a hazai zenei életet. A William Christie vezényelte koncert első félideje nem volt kiemelkedő publicistánk szerint, de a második rész lenyűgözte. „A Pygmalion sem vérbő dráma, aki ezt várja el egy ilyen revűszerű alkotástól, félreérti magát a műfajt. Ám ez a kompozíció valahogy eleve szerencsésebb pillanatban születhetett. Fantasztikus részletek akadnak benne az üdítő táncok mellett (pl. az átvonuló Ámor látomásának zenéje). És fantasztikus tenoráriák. Ez utóbbiakat ezúttal egy elsőrangú tenorista keltette életre. Ed Lyon az Anacréonban (az első részben - a szerk.) is pódiumra lépett, de ott csak kis szerep jutott neki. Itt csodát művelt." A másik esemény a Budapesti Tavaszi Fesztiválon hangzott el, ahol Thomas Quasthoff kápráztatta el a nagyérdeműt. A Contergan nevű nyugtató miatt már az anyaméhben sérült énekes fogyatékkal él, ennek ellenére „Quasthoff a fölébe emelkedésből mutatott példát. Ahogy ő emelkedik a mindennapjait valószínűleg nagyban nehezítő fogyatékossága fölé Mozart segedelmével, úgy kellene - és mennyivel kisebb munka ez - a mindennapok nyűgei, a gondok fölé emelkedni."

Áprilisban már felütötte fejét az aggodalom - de nem a koncertkínálat miatt. A Pannon Filharmonikusokat vezénylő Krzysztof Penderecki volt a karmestere annak a hangversenynek, ahol ez az aggály felmerült. „Pendereckiért pedig egy picit aggódom. Nyolc szimfóniát sorol fel a neten található műjegyzéke, s úgy hírlik, tervezi a kilencediket. Csak nehogy úgy járjon, mint Beethoven, Schubert, Dvořák, Mahler, Glazunov, Vaughan Williams."

Májusban egy királykisasszony járt nálunk hegedűjével, meg persze Alan Gilbert és a New York-i Filharmonikusok. Az amerikai együttes igazi magyaros légkört teremtett, hiszen „a Hegedűverseny első tételének hallgatásakor szinte mindvégig úgy éreztem, a Fából faragott királyfi mesehangulata árad szét a Művészetek Palotája nagytermében" - írta a kritikus.

A nyár elsősorban a vidéki helyszíneken zajlott, többek között a Kaposvári Nemzetközi Kamarazenei Fesztiválon, majd az ősz beköszöntével ismét Budapestre koncentrálódott a hangversenyek zöme. Erős volt az évadkezdés, hiszen a Budapesti Fesztiválzenekar Mahler-ünnepe „olyan esemény, amely amellett, hogy a közép-európaiság összetett kérdéseivel naponta együtt élő közönség számára a kulturális önazonosság bonyolult, mégis gyönyörűséges formáját kínálja, technikai értelemben és a zenei kivitelezés esztétikai értékét tekintve is rendíthetetlenül magas színvonalú estékkel biztosítja az induló szezon művészi rangját. Ha mindehhez ráadásul az ember még azt is hozzáfűzi, hogy az idén, Mahler halálának századik évfordulóján a Budapesti Fesztiválzenekar és Fischer Iván teljesítménye a szokottnál is koncentráltabb és ragyogóbb volt, akkor alighanem mindenkin mélységes sajnálkozás lesz úrrá, aki valaha is hallotta az együttest játszani, a hangversenyen azonban valamiért mégsem állt módjában részt venni."

A Nemzeti Filharmonikusok is hozták a megszokott, magas színvonalat Bartók Béla halálának előestéjén rendezett évadnyitó koncertjükön, ahol szólistájuk Komlósi Ildikó volt, akinek „nagy vivőerejű, már nem teljesen sértetlen felszínű, de homogén hangja a Búcsúban földöntúli érzékenységgel szólalt meg: nem a mandarint, hanem azt, aki a színpadon áll, éreztem nem e világi lénynek."

Októberben ismét visszatért hozzánk Cecilia Bartoli, aki lélegzetelállító volt, a koncert végén állva tapsolt a lelkes publikum. Ezen persze nincs mit csodálkozni, „végtére is Bartoli előtt alighanem a tűzokádó sárkányok is kezesbáránnyá válnának. Pedig az énekesnő szerint a rejtély nyitja mindössze annyi, hogy nem kell sajnálni az áldozatot, amit a technika elsajátítása követel, mert ha az ember tud bánni a hangjával, már csak az érzelmi árnyalatok kifejezésére kell törekednie. Tiszta szerencse, hogy ez ilyen egyszerű."

Októberben tetőzött a Liszt-év is. A visszapillantó képei után íme a kétszázadik születésnapon tartott koncert kritikájából egy részlet: „Káprázatos - talán ez a szó illik legjobban Gyenyisz Macujev teljesítményére. A ráadásszámokat hallgatva már-már félelem fogott el: hátha váratlanul kigyullad a zongora, kibukkan belőle Mephisto, s azt mondja a művésznek: elég! Lejárt a szerződés, tessék sürgősen velem jönni!"

Decemberben is orosz vendég érkezett, ezúttal a Concerto Budapesthez. Vadim Repin ismét elbűvölte a hallgatóságot: „A művész ugyanis, aki egy hét leforgása alatt immár negyedszer látott Prokofjev II. hegedűversenyének magánszólamához, jelenlétével érezhetően inspirálta és lendületének átvételére késztette a zenekart. Jóllehet nem démoni megszállottság árad Repin pódiumlényéből és játékából, hanem a perfekció laza öntudata, a virtuozitás készségszintű alkalmazása meg tán még némi jóféle maszkulin sárm. A hangszerét mesterien uraló és mindvégig markánsan személyes hegedűhangot produkáló negyvenéves művész tehát nem az ördög hegedűse, ellenben Prokofjev 1935-ös g-moll versenyműve nagyjából beillene az ördög hegedűversenyének."

Így telt tehát nagyjából a 2011-es esztendő, melynek gazdag programkínálatából csak ízelítőt adtunk. Ha nem szerepelne a választható hangversenyek között az Önre legnagyobb hatást gyakorló koncert, írja meg hozzászólásban!