Meglepő belegondolni, hogy a bázeli Stadtcasinóban tartott, Märchenhaft című koncerten (talán meseszerű vagy mesevilág volna a legtalálóbb fordítás) Bartók I. hegedűversenye volt a legkorábbi alkotás. Az 1908-ban írott kompozíciót (amelyet azonban csak ötven évvel később mutattak be – éppen Bázelban, habár a város másik neves zenekara) 1911-es dátummal követte a hangverseny zárószáma, Raveltől a Lúdanyó meséi, körülöttük pedig két ma élő, sőt a műsorfüzet tanúsága szerint a negyvenes éveikben járó női zeneszerző, a mostanában gyakran játszott amerikai komponista, Caroline Shaw és a finn Outi Tarkainen darabja hangzott el. Igen, ma már Bartók a zenetörténet nagy klasszikusai közé tartozik, akinek főbb művei a nemzetközi alaprepertoárt képezik, miközben
itthon – főleg az idősebb generáció körében – még mindig vannak olyanok, akiknek vele kezdődik a modern zene, amelynek világába már nem biztos, hogy szívesen bemerészkednek.
Izgalmas látni, hogyan alakul ki az újabb szerzők fix helye a zenei kánonban, hogyan lehetünk tanúi a saját szemünkkel (vagy fülünkkel) a zenetörténet formálódásának. Valószínűleg a mostani fiatal korosztály azt is végigkövetheti majd, ahogy ez a folyamat Ligeti vagy Kurtág György esetében végbemegy, hiszen a közelmúlt kerek évfordulói kapcsán már mutatkoztak jelek.
Mégsem a régi és az új viszonya volt elsősorban érdekes a Bázeli Szimfonikusok március 5-i koncertjén, hiszen mind a négy elhangzó mű egyszerre élt a mai napig izgalmasan újszerűnek ható eszköztárral, és mégis ismerős húrokat pengetett. Az első alkotás, Outi Tarkiainen The Rapids of Life című műve élet és halál legalapvetőbb kérdéseivel foglalkozott. A darabot két, látszólag ellentétes történés ihlette, egyfelől a zeneszerző idolja, a szintén finn komponista, Kaija Saariaho halála, másfelől gyermekének születése és a szülés során megtapasztalt érzések. Igazi női téma, mondhatnánk, hiszen
általa egy olyan emberi tapasztalat lép be a zenetörténet világába, amelyet egy férfi komponista csak közvetett módon tudna beemelni.
A két élethelyzetet az alkotó számára az embernél nagyobb erők jelenléte kötötte össze. Innen az alkotás címe, vannak olyan történések az életben, amelyeknek a sodrása magával ragad minket, ahogy egy hegyi folyó zúgói visznek magukkal. Nem tehetünk mást, mint engedünk a természetnek, és bízunk benne, hogy nem fog teljesen elborítani az áradat.
Pekka Kuusisto (Fotó/Forrás: Bettina Matthiessen / Sinfonieorchester Basel)
A zeneműben a világ felsőbb erőit hihetetlenül intenzív ütőshangzás testesítette meg. Vaskosan gomolygott a muzsika, amelyet olykor a rézfúvósok is gazdagítottak, máskor szinte szirénaszerű skálákat játszottak a hangszerek. Ebben a hangorkánban egy-egy szólóhangszer – hegedű, trombita, cselló – bolyongott tétován, és próbált elboldogulni, ám rendkívül esendőnek tűntek egymagukban, szemben a végletes elemekkel. Amellett, hogy a mű pont azt adta meg, amiért kortárs koncertekre járunk, nevezetesen, hogy olyat halljunk, amilyet még soha, megrázó erővel mutatott rá az ember kicsinységére. Alighanem mindenkinek volt már olyan tapasztalata, amelyben azt érezte, nem ő irányítja az életét, és a The Rapids of Life nagyon érzékletesen hívta elő ezeket az élményeket.
És ilyen érzés lehet a szerelem is – folytatódott a koncert műsora a Bartók-darabbal. Bár férfi szerzőre váltottunk, továbbra is nagyon erős női energiák voltak jelen, egyfelől a mű címzettje, a szerző elérhetetlen szerelme, Geyer Stefi hegedűművész, másrészt egy csodálatos előadó, Patricia Kopatschinskaja személyében.
Az izgalmasan sokoldalú muzsikus az a típus, aki a zenét a maga egészében szereti látni, ebben az esetben is különleges élménnyé tette játékát, ahogy a zenekar tagjaival kommunikált.
A fájdalmasan szép oboaszólóra szinte meglepetten reagált, végig érezni lehetett, hogy számára a muzsikálás elsősorban interakció. Ugyanezt érezhettük, amikor ő maga játszott, sok szólista elsősorban a saját produkciójába merül bele, ám a hegedűművésznő nem ilyen, az az érzékeny összehangoltság, ahogyan a muzsikusokkal egymás legkisebb rezzenéseire is reagáltak, igazán különleges élménnyé tette a produkciót.
A Bázeli Szimfonikusok (Fotó/Forrás: Bettina Matthiessen / Sinfonieorchester Basel)
A két tétel a fiatal múzsa karakterét mutatja be különböző szempontból, az első az idealizált, finom leányt és érzékeny művészt, míg a második a vidám, szeszélyes, izgalmas nőt. Ám mindennél fontosabb az a nézőpont, ahonnan Geyer Stefire rátekinthetünk, a szerelmes alkotóé, akinél lényeglátóbban és ugyanakkor elhomályosulóbb szemekkel aligha tud bárki is kedvesére nézni. És mint ilyen, természetesen a mű is sokkal inkább szól alanyáról, mintsem tárgyáról – a produkció másik nagy erénye épp ez a vállaltan személyes hangvétel volt, amely mind a szólista, mind a zenekar produkciójában megjelent. Ily módon a darab továbbvitte az első műsorszám gondolatmenetét, nagyon mélyről jövő, nagyon emberi, saját és mégis közös érzelmi tapasztalatot mutatott meg.
A hatalmas sikerre való tekintettel Patricia Kopatschinskaja visszatért a színpadra, hogy ráadást adjon. De hát hogy is várhattunk volna tőle valami gyakran játszott kis slágerszámot – a hegedűművész ezúttal is a maga eredeti módján közelítette meg a feladatot. Elmondta a közönségnek, hogy a versenymű második tételében elhangzó, pimasz kis dallam
néhány évvel ezelőtt elkezdte foglalkoztatni, próbálta kideríteni, honnan származhat, még Eötvös Pétert is megkérdezte, vajon nem egy magyar népdalról van-e szó.
A keresése azonban sokáig nem járt sikerrel, míg egyszer Hamburgban egy workshopot tartott, és az ottani kutakodás közben derült ki, hogy Bartók, amikor egyszer Geyer Stefivel és annak testvérével múlatta az időt, játékból egy vicces kis kánont komponált hármuknak.
A művészeknek tetszett a közönség produkciója (Fotó/Forrás: Bettina Matthiessen / Sinfonieorchester Basel)
A történet még önmagában kevés lett volna, így a művész mindjárt megkérte kollégáit, Pekka Kuusisto karmestert, valamint a Bázeli Szimfonikusok két ragyogó művészét, a koncertmestert és a szólócsellistát, hogy segítsenek neki, és négyen be is mutatták az egyszerű kis darabot. A Stadtcasino kialakításának – kettéosztott földszinti nézőterének és kétoldali karzatának – köszönhetően azonban a közönség is könnyen felosztható volt, így
mindjárt mi magunk is megtanulhattuk a Bartók-kánont, és a koncert első fele azzal ért véget, hogy szólamonként egy-egy zenész vezetésével elő is adtuk.
Micsoda szerencse, az ember egyszer keresi fel a neves bázeli koncerttermet, és máris lehetősége nyílik szerepelni.
Bizonyos szempontból kilógott a sorból a harmadik mű, a népszerű amerikai szerző, Caroline Shaw Közjáték vonószenekarra című alkotása, mivel vállaltan jóval absztraktabb témát járt körül, mint a többi darab. A kiindulópontot Haydn utolsó vonósnégyesének menüett tétele szolgáltatta, ennek zenei anyagával indult a mű, amelyet aztán apránként darabokra szedett. Az alkotás először maga is kvartettformációra íródott, három évvel bemutatója után, 2014-ben dolgozta át szerzője nagyobb együttesre. Elsőre úgy tűnhetett, hogy önreflexív, a művészet mibenlétét kutató darabbal állunk szemben, hogyan illeszkedik mindez az eddig gondos szerkesztettségről tanúskodó koncertprogramba? – kérdezhettük. Ahogy azonban a zene fokozatosan megváltozott, általa pedig az is, ahogyan mi, hallgatók a zenéhez viszonyultunk,
az alakzatok mintha mindennek a kissé bizarr, groteszk oldalát mutatták volna meg – a szürrealizmus fura figurái néztek vissza ránk.
A szerző erre a darab leírásában az Alíz Csodaországban metaforáját használta: a varázstükörbe tekintve az ismerős dolgok hirtelen új arcukat mutatják meg.
A Bázeli Szimfonikusok (Fotó/Forrás: Bettina Matthiessen / Sinfonieorchester Basel)
A tudatalatti világában kalandoztunk a zárószámban is: Maurice Ravel Lúdanyó meséi című balettzenéje következett. Gyönyörű muzsika, igazi varázsvilág, a zenekar és Pekka Kuusisto karmester pedig ezúttal is teljesen elbűvölte a hallgatóságot. Ravel a francia mesegyűjtemény darabjait és néhány más, közismert történetet dolgozott fel egy-egy tételben, amelyek a mai kor közönsége számára is ismerősek: Csipkerózsika, Hüvelyk Matyi, A Szépség és a Szörnyeteg… Mint minden jó mese, ezek is az emberiség legalapvetőbb fogalmait, archetípusait járják körül, Ravel csodálatos impresszionista zenéje pedig mintegy kézen fogja a közönséget, és lehetővé teszi, hogy azzal a primér rácsodálkozással szemlélje a meséket, ahogy egy kisgyerek teszi.
Az estnek ez a része nyújtotta a leghagyományosabb koncertélményt, ily módon be is tetőzte a hangversenyt. A muzsikusok nagyon szép, kiművelt hangon játszottak, megmutatkozott a darab ezernyi színe.
Ritka élmény, hogy egy szimfonikus zenekari est ilyen komplex intellektuális, érzelmi és esztétikai hatást tegyen a jelenlevőkre,
ezúttal a műsor-összeállítás és a kivitelezés igényessége együttesen gondoskodott róla. Bázel ma is fontos zenei központ, oktatása, fesztiváljai és természetesen kiváló együttesei is fontos szerepet játszanak abban, hogy a város neve alighanem többet mond a zenebarátoknak, mint általánosságban a turistáknak. Az a szerep pedig, amelyet a modern-kortárs zene világában betöltött, és tölt be mind a mai napig, nekünk, magyaroknak is sokat jelent, hiszen számos szerzőnk fontos műveinek utóélete kötődik valamilyen módon a városhoz. Örülhettünk, hogy Bartók I. hegedűversenyét is ilyen jó társaságban hallhattuk.
Fejléckép: Patricia Kopatschinskaja és Pekka Kuusisto (fotó/forrás: Bettina Matthiessen / Sinfonieorchester Basel)
hírlevél
