Klasszikus

Mesét mond: Bond

2007.10.24. 00:00
Ajánlom
Életemben legtöbbször a Don Giovanni és A varázsfuvola baritonszerepeit énekeltem. Alig tíz év alatt Magyarország száz pontján vagy kétszázötven Bordal, Szerenád, Pa-pa-paduett és mások – még gombócból is sok! Természetesen nem igazi, nagybetűs operaelőadáson, ennyi még zseniális kollégáknak se juthat ily rövid idő alatt.

Többségében gyermekprogramok voltak ezek, amelyeken valamifajta Mozart-operakommandó képében támadtunk le – rossz esetben gyanútlan, magyarán: felkészítetlen – iskolásokat. A megannyi szondázás után biztos kellene egy generális tanulságnak érlelődnie, mi tetszik a kiskorosztályoknak, mire vevők, mire nem, s hogy például az opera mint zenés színházi műfaj, tetszik-e bármennyire is nekik? Ezt a felismerést keresem magamban, miközben a benyomásokat próbálom megidézni. Hogyan, hányféleképpen tudunk tenni a gyermekekért a zene által?

Megértett-e bármit az a kislány, aki egy nyírségi kisközségben feljött az ócska színpadra – olajkályha fűtötte bűzös melegre a termet –, és zavartan feje fölé tartott néhány összefűzött kellékfalevelet? Ritmusra ringott, mint élő kerti díszlete a Figarónak, és talán nem bánta, hogy nem a siciliano lexikonbéli magyarázatát oktattam neki vagy a Levél-duett harmóniavázát. Részt vett viszont egy "produkcióbanű", őt – életében valószínűleg először és utoljára – "megrendezték", és felnőttként talán egy homályos sejtelem képében ott él majd benne az emlék: nem kell okvetlenül elkapcsolni a tévét-rádiót, ha nagyritkán operát adnak benne…

És az észak-dunántúli szakmunkások mit érthettek? Hűvös őszi napon, első óra helyett ülték tele a művelődési központ több százas termét, még dzsekijüket se hagyták a ruhatárban. (Az öltözetre még kitérek.) Szóval leginkább aludni jöttek. A közönyös közönség rosszabb az ellenségesnél. Amaz dühítve doppingol legalább, emez csak szomorít, aztán magad is óriási ásításokkal küzdesz, no meg az óramutatóval. Mikor ballag már el az ilyenkor rusnya ólomlábakon járó műsoridő? Náluk, emlékszem, a játékos közelítés, az énekes-színészi bohóckodás se hatott – alap nélküli tudásbodegára szerettünk volna műemlékpala-tetőt húzni… S amikor azt hittem, minden elveszett, mert itt még a számunkra szégyen opera ripacs-tempó se sikeres, Giovanni vaksi álarcában közlekedve elsodortam egy letámasztott kulisszaelemet. Láttam, ahogy dől, mindenki látta. Épp oly végtelenül lassan lendült át függőleges síkján, hogy valamennyien tudtuk, már nem lehet megállítani. Csak a pianista nem érzékelhette, hisz háttal játszotta szegény a Canzonetta előzenéjét – hamarosan viszont megérezte, mert keményen tarkón vágta a ledőlő paraván… A koncertterem felrobbant a kárörvendő hahotától, de mire erősen szédelgő Gábor barátom visszatért posztjára, a zongoraszékre, már végleg kimozdult az iparos legények hangulata. A Mozart műsor utolsó harmada zajos sikert aratott, csak rá kellett ülnöm a témára a színpadi balesetek, esetenkénti zűrzavarok és darabtemetések keserédes történeteivel. Közben pedig a leendő vasbetonszerelők meghallgattak egy Cosi-áriát és két nehéz együttest is A színigazgatóból: ugyan mi mással lehetett volna e fiúkat a rokokó muzsikára rávenni? Más. Nagyon más színtér. A dél-magyarországi elitgimnázium saját dísztermében tiszta ünneplőbe öltözött fiatalok rendezett, pissz nélküli tömege fogad. Hangoztathatjuk a nyelvileg legalább veretes szólamokat a lélek ünneplőruhába csomagolásáról, a gyakorlat azt mutatja: ha matrózblúz és öltöny, kisebbeknél fehér felső/sötét alsó viselet megvan, már félig utat találtak a produkcióhoz. Úgy kell a lelket felékesíteni, hogy az a test példáját láthassa, átvehesse. Az ünneplőruha ünnepi alkalmat jelez, készülést jelent otthon, beszélgetést az iskolában, várakozást a terem széksoraiba lépve. És a művész ilyen közegben ne törjön-zúzzon, vegye elő az informatívabb stílusát, és a darabok lényege felé haladjon a külsőségek helyett.

Innen már evidencia, mindenki érti, mit igazol, milyen triviális tételt bizonyít a bár véletlenszerű, de számos merítés. Gyermekközönség úgy általában nem létezik. Intelligencia-szintek vannak (értelmetlenség tagadni ezeket 10-12 év fölött), és ezekkel szinkronban vagy épp aszinkronban futó érzelmi-befogadási állapotok léteznek. Utóbbiak kialakulása közösségi dimenzióban zajlik: ha kifárasztott vagy fellelkesített tömegben ülünk, ha hajnalban, tízkor vagy ebéd után (netán: helyett) kellene zenét hallgatnunk, mi is másképp reagálnánk. Pláne, ha sokan vagyunk – akkor az adott hangulati töltet megsokszorozottan öleli körbe a színpadot, s aki erről tudomást nem véve szeretne „művelni”, az nem boldogul, lásd a szakmunkások esetét fent.

"Zeneszerzők és gyerekek…"

Amióta a muzsika száműzetett az otthonokból, s a helyét "könnyűnek" titulált ritmikus zörej foglalta el, vannak komponisták, akik meseírói babérokra tekintve – persze, saját csöppségeikre is odahaza – ellenállhatatlan késztetést éreznek a nagy gyermek- vagy ifjúságnevelő művek megalkotására. Vagy legalább az első rácsodálkozás kivívására. Benjamin Britten kellő didaktikával írta meg Változatait és fúgáját egy Purcell-témára, műve címében ott a magyarul csak botladozva visszaadható cél: fiatalok bevezetése a zenekar (illetve a hangszerelés) világába. Camille Saint-Saens hat évtizeddel korábban igazi pedagógusként kötötte össze a kicsik világát csodálatosképp kitöltő állatszeretetet a zene asszociatív, könnyen megélhető vonásaival. Az állatok farsangja, ha lélek és test szülői felékesítése megtörténik, könnyen befurakszik a gyermekszívekbe. Szergej Prokofjev virtuóz meséjét, a Péter és a farkast nemrég magam is előadtam Gömöri Márkus Mari Angliában már sikerre vitt koncepciójában. Bár e szimfonikus mű végjátéka a szomorú vonásokat se nélkülözi, szellemessége és a mesélő szerepének lehetőségei a topra emelik. A magyar szerzők közül Madarász Ivánt hadd említsem: Mese a hangokról című pár éves darabja kis felnőttnek tekinti már közönségét – Török Sándor nyomán szürreális, igazi mai mese –, és az életről, nem holmi rajzvilágról muzsikál nekik.

Mindez a gondolatsor azért ötlött fel bennem, mert a jótékonyság négyzetre emelésével érne fel, ha október legvégén, a Nemzeti Filharmonikusok UNICEF-hangversenyén sok gyermek érkezne szüleivel a Müpa nézőterére. Ha otthon volna idő, erő a Ruszlán-mondára, hogy Glinka könnyű léptű nyitánya tényleg célhoz érjen, ha a "zoológiai fantáziában" narrátorkodó Sir Roger Moore-ban nem a lektűrös Angyalt, Bondot vagy az egyik Minden Lében Kanalat látnánk. Hanem inkább a nagypapa korú, kiváló színészt, aki ahelyett, hogy hűsölne-melegedne birtokán, e nemes ügyért önként utazza be a világot. S bizony, a pénzadományok áldása mellett micsoda láthatatlan kincsek gyűlhetnek a mi gyermekeinkben is, ha Hartmann festő egykori képeinek muszorgszkiji lenyomatát érteni tudják, mert a festményeket látták, Baba Jaga történetét otthon hallották a koncert előtt!

Nem egyszerű a muzsika lefátyolozott csodáinak megismertetése. Ha nem kis falusi kultúrházban vagy kétes kimenetelű iskolai koncerten, hanem a legkiválóbb muzsikusokkal a leglenyűgözőbb hangversenyteremben közelíthetjük a zenéhez utódainkat, becsüljük meg az alkalmakat! Adjunk a rászorulóknak, a jegyet vegyük – és adjunk a sajátjainknak is, őket vigyük!

(2007. október 29., 30. 19:30 Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) - A Nemzeti Filharmonikus Zenekar jótékonysági koncertje a UNICEF javára; Glinka: Ruszlán és Ludmilla - nyitány; Saint-Saens: Az állatok farsangja; Muszorgszkij-Ravel: Egy kiállítás képei; narrátor: Sir Roger Moore; vez.: Kocsis Zoltán)

Programkereső

Legnépszerűbb

Zenés színház

Miklósa Erika az örökbefogadásról mesélt: Nagyon vártuk ezt a kislányt!

Az operaénekesnő és férje, Csiszár Zsolt a Családvarázs sorozatban mesélt arról, hogy milyen kockázatot jelentett egy olyan csecsemőt magukhoz venni, aki halva született.
Klasszikus

Fáy Miklós: „Nem a zenekar, nem a komponista, hanem maga a szimfónia a főszereplő"

Fáy Miklós hónapról hónapra programokat, könyveket, lemezeket ajánl nyomtatott magazinunk Menjél már című rovatában. Az augusztusi szám tartalmából.
Könyv

Nyáry Krisztián: Nem a politika, hanem az olvasó fogja eldönteni, milyen könyvet vesz a kezébe

A Líra Könyv Zrt. kreatív igazgatója szerint hiába erőlködnek a jobboldali, kormánypárti ideológusok, nem lehet az olvasók nélkül lecserélni az irodalmi kánont. És végső soron nem számít az író politikai beállítottsága, csak az, hogy milyen szöveget írt.
Könyv

950 személy számára állítottak ki igazolást arról, hogy Arany János rokona

Nem várt fordulat az Arany-kutatásban: az egyházi anyagkönyvek vizsgálata alapján akár 2000 élő rokona is lehet a költőnek, igaz, mind oldalági.
Jazz/World

Elkészült a Kossuth téri ünnepség és a tűzijáték zenéje

Az István király dicsérete című mű zeneszerzője Szarka Tamás, a Ghymes együttes alapító tagja, szólistaként Miklósa Erika operaénekesnő hallható.

Támogatott mellékleteink

Ezt olvasta már?

Klasszikus magazin

Így telt Vásáry Tamás 85. születésnapja

A torta egy zongorát mintázott, számtalan zenerajongó köszöntötte, este pedig a Fővárosi Nagycirkusz is meglátogatta. Vásáry Tamás augusztus 11-én ünnepelte a 85. születésnapját.
Klasszikus kotta

Ez a francia zenekar iPad-re cseréli a nyomtatott kottákat

Az Orchestre National d’Île-de-France a következő évadtól elfelejtheti a nyomtatott kottákat, 120 muzsikusuk ugyanis iPad-eket kap. De nem ők az egyetlen zenekar, akik lépést tartanak a technológiával.
Klasszikus bencze máté

Bencze Mátéért szurkolhatunk a Fiatal Zenészek Eurovíziós Versenyén

A Virtuózokban megismert fiatal szaxofonos augusztus 18-án, a verseny elődöntőjében elsőként áll színpadra Edinburghben.
Klasszikus ajánló

Fáy Miklós: „Nem a zenekar, nem a komponista, hanem maga a szimfónia a főszereplő"

Fáy Miklós hónapról hónapra programokat, könyveket, lemezeket ajánl nyomtatott magazinunk Menjél már című rovatában. Az augusztusi szám tartalmából.
Klasszikus kulissza

Előkerült még egy hangfelvétel, amelyen Rahmanyinov játszik Rahmanyinovot

A Szimfonikus táncok című művének zenekari próbái idején a zeneszerző a zongorához ült, hogy demonstrálja, hogyan képzeli a darabot. Ennek a felvétele jelent most meg.