Mindezt a koncert műsora annyiban tükrözte, hogy a nyitószám Veress egyik kései alkotása volt, példázva azt, hogy mester és tanítvány kapcsolata sohasem szakadt meg; ezt egy Schönberg-mű Holliger-átirata, majd a szünet után két eredeti Holliger-kompozíció követte. Ilyen módon a koncert valóban kortárs, az utolsó három évtizedben írt zenét mutatott be, ám egy évszázadot átívelő gesztussal fejet hajtott a mai kortárs zene egyik ősforrása, Arnold Schönberg előtt is.

Veress Sándor Orbis tonorum című, félórás, nyolctételes, kamarazenekari kompozíciója 1986-ban keletkezett, és sokan afféle zenei végrendeletet látnak benne, kétféle értelemben is. Egyfelől amolyan enciklopedikus - bár szubjektív - összefoglalása a 20. századi zeneszerzés alapvető megközelítési módjainak és eljárásainak; másfelől pedig egy élet - többnyire keserű és pesszimizmusra okot adó - tapasztalatainak végrendeletszerű összegezése. Erre utal a nyitó és a záró tétel címválasztása - „Tempi passati", illetve „Tempi da venire", de különösen az utóbbi után álló kérdőjel. Hogy a mű éppenséggel nem kelt lehangoló hatást, az a kifejezésmód frissességén, tömörségén és a formálás tisztaságán túl többek között annak köszönhető, hogy mindeközben Veress jellegzetes, fanyar humorérzékről is tanúságot tesz, s ezáltal egyszerre láttatja színükről és fonákjukról a világ dolgait, egyes tételekben úgyszólván burleszkszerű eszközökkel. S a hallgató számára a finom ízléssel felidézett ízek, színek, zenei szövetek élvezetéhez nagyban hozzájárult Holliger abszolút értő, világos és szuggesztív irányítása, illetve az együttes összecsiszolt játéka, közte olyan jelentős szólóteljesítményekkel, mint a hárfás Polónyi Ágnesé.

A Budapesti Fesztiválzenekar 2012. szeptember 29-i koncertje a Brugge-i Concertgebouwban

Schönbergnek a dodekafon fordulata előtt, 1911-ben keletkezett, op. 19-es Hat zongoradarabja minimális eszközökkel és minimális terjedelemben törekszik a lehető leggazdagabb zenei és érzelmi tartalom kifejezésére, s keletkezése óta tárgya a tanítványok és a fiatalabb zeneszerzők csodálatának és meghangszerelési kísérleteinek. Holliger átirata, illetve előadása kétségtelenül megőrizte a schönbergi ihlet magas hőfokát, és megvalósult a legtöbb, amit egy átiratról elmondhatunk: létének jogosultsága nem szorult rá semmilyen magyarázatra. A koncentrált élményt kirobbanó tetszés követte, ami alkalmat adott a teljes ciklus megismétlésére. A hangverseny második részében Holliger két 2012-ben írt alkalmi kompozíciója szólalt meg - ami persze semmit sem von le az értékükből: a Vízizene és az Aida is alkalmi kompozíció. Közülük az első, a vonósokra írt META ARCA azonban jóval játékosabb, oldottabb darab: ebben, fennállásának 50. évfordulója alkalmából, a Camerata Bern alapítójának és addigi hat vezetőjének-koncertmesterének alakját rajzolja meg sok humorral és empátiával, valamint a beavatottaknak szóló utalásokkal. Ezek az utalások, a nevek betűiből formált zenei motívumok a „gyanútlan" hallgató előtt rejtve maradnak ugyan, de az összességében is alig több mint tíz perces mű szenvedélyes, úgyszólván csajkovszkijos vonószenekari hangjával, kontrasztos sokszínűségével igen „hallgatóbarát" zene, amelyet az együttes dús és telített, intenzív hangzással szólaltatott meg, a koncertmester, Eckhardt Violetta remek szólóival.

A hangverseny legemlékezetesebb, meghatározó műsorszáma azonban feltétlenül a programot záró Janus, Holliger hegedűre, mélyhegedűre és kis zenekarra írott kettősversenye volt, amelynek szólistája két francia művésznő, Muriel Cantoreggi (hegedű) és Geneviève Strosser (brácsa) volt. (A két szólista a kortárs zene elkötelezett tolmácsolói közé tartozik, és gyakran lépnek fel együtt különféle formációkban.) Az egytételes, de - a zeneszerzői technika szempontjából is - világosan elkülönülő szakaszokra oszló versenymű érdesebb hangzásokat, több improvizatív és avantgárd elemet tartalmaz (pl. a fúvós hangszerek zörejszerű effektusok keltésére való felhasználását), mint az est folyamán megszólaltatott darabok bármelyike. Egyszersmind azonban - a Schönberg-műtől eltekintve - a legtöbb mélység, valóban szívszorító pillanat, elementáris erejű kérdés is ebben jelenik meg. Talán meg nem engedhető egyszerűsítéssel: ez a mű gyászról és vigaszról szól valódi költői erővel - egyszersmind rendkívüli és szépséges feladatokat róva a két szólistára. E kritika utolsó hangja legyen az ő dicséretük: mindketten abszolút szuverén, jelentékeny előadók - Geneviève Strosser ráadásul ritkán hallható tömörségű brácsahanggal -, akiknek a rendkívüli kisugárzása, fegyelme, egymással és a karmesterrel való összehangoltsága a szó szoros értelmében megkoronázta az estét.