- Fel tudja idézni, melyik volt pályafutásának az a meghatározó pillanata, amikor úgy döntött, régizenével szeretne foglalkozni?

- Diákkoromban a párizsi École Normale-on klasszikus gitárra írt darabokkal foglalkoztam, ezzel egyidejűleg pedig művészettörténetet hallgattam az École du Louvre-ban. Már akkor szívesen találtam meg a kapcsolatot a zene és a művészet egyéb ágai között, nem beszélve arról, hogy mindig is vonzódtam a barokk korszak esztétikájához. Ezt megelőzően egy francia népzenét játszó együttessel jártam be Dél-Franciaországot, ahol felnőttem. A könnyű- és a komolyzenének a barokkra jellemző szoros kapcsolata szintén nagyon fontos szerepet kapott a repertoárom megválasztásában.

Vincent Dumestre (Fotó/Forrás: Jean-Baptiste Millot)

- Eugène Green A művészetek hídja (Le pont des arts) című drámájától kezdve több barokk opera filmváltozatáig számos film készítésében vett részt karmesterként, zenészként, de szereplőként is.

- Számomra a zenélés nem csupán a hangjegyekről és a hangokról szól, hanem az élet felfedezésének egyik útját jelenti, tehát csak akkor van értelme, ha vizuális, irodalmi vagy mozgófilmes képeket tudunk társítani hozzá. Nem minden zenésznek van feltétlenül szüksége színészi adottságokra, de túl kell lépnünk a saját szűkebb szakterületünkön, és ilyen értelemben kimondottan élvezem a filmes munkát. Nagyon jó érzés szakítani a megszokott rutinnal, új szemszögből rálátni a dolgokra, főleg, ha az ember olyan nagyszerű személyiséggel dolgozhat együtt, mint Eugène.

- Mit gondol, az ilyen filmek hozzájárulnak ahhoz, hogy a mai közönség felfedezze a preklasszikus zenét, A művészetek hídja esetében például Monteverdit?

- Természetesen, bár nem értem, a preklasszikus zenének miért van nagyobb szüksége a felfedezésre, mint, mondjuk, a romantikusnak.

- A művészetek hídja című filmben a férfi főszereplő meghallja Monteverdi A nimfa panasza című madrigálját, és azonnal bele szeret a dalt éneklő lány hangjába. Ön szerint valóban lehetséges ilyesmi?

- Tudom, hogy ez lehetséges, mert velem is megtörtént, de a részleteket inkább megtartanám magamnak.

- Miután láttam A művészetek hídjában azt a részt, ahol a női főszereplő az említett Monteverdi-madrigált énekli, újra és újra meg kellett néznem a jelenetet. Vajon mi magyarázza ezt a mély érzelmi hatást, miért van a zenének ilyen varázslatos hatalma?

- Azt hiszem, soha nem tudjuk pontosan megmagyarázni, mi az oka ennek a hihetetlenül mély érzelmi hatásnak, bár A nimfa panaszánál említhetjük a basszus szólam kérlelhetetlen ismétlődését, a nimfa kiáltásai közötti szüneteket, amelyek kifejezik a lány kétségbeesését, és még szívszorítóbbá teszik a fájdalmát. Ebben a konkrét esetben azt hiszem, a hatáshoz az is hozzájárul, ahogyan mi játsszuk a darabot! De komolyra fordítva a szót, benne van a film kontextusa, Eugène zsenialitása, ahogyan kialakította a jelenet látványát, atmoszféráját és ritmusát, és az is, ahogyan a lány egyenesen a kamerába néz... Monteverdi és Green mindenképpen magával ragadó kombinációt alkot.

Vincent Dumestre (Fotó/Forrás: Jean-Baptiste Millot)

- Mi a véleménye, miért teszünk különbséget a régizene és a szokványos komolyzene között? Nem az lenne a magától értődő, hogy mindkettő a koncerttermek standard programjához tartozik?

- A zenetörténetet a romantikusok találták ki, és mivel ők nem kedvelték különösebben a preklasszikusokat, mikor ez utóbbiak kezdtek újra a felszínre kerülni az 1950-es években, külön kategóriába sorolódtak. A helyzet azonban azóta megváltozott. A közönség és az előadók egyaránt hozzászoktak a korai darabok speciális hangzásához és a korhű hangszerekhez, legalábbis Franciaországban és azokban az országokban, ahol a barokk „újrafelfedezése” a legerősebben érvényesült.

- Egyértelmű és jól érzékelhető a különbség a barokk német, olasz, angol és francia szerzőinek művei között. Hogyan lehetne megfogalmazni ezt a különbséget? Miért tudjuk már néhány ütem után megmondani, az adott barokk darab francia vagy német komponista műve-e?

- Hát, ez nehéz kérdés. szerepet játszik benne a ritmus, a harmónia, a melódia, és ahogyan minden korszakban, a kontextus. A francia barokk zene fejlődése elválaszthatatlan a tánctól és az udvari élettől, ez adhat magyarázatot ennek a muzsikának a jellegzetes ritmusára, ami lehet hol ünnepélyes, hol könnyed. Itáliában nagy hangsúlyt fektettek a virtuozitásra, ami fontos volt ahhoz, hogy jól fogyjanak a koncertjegyek, és ez megmutatkozik az operaáriákban is. A német ízlésnek a reneszánsz kort követően is a rendkívül bonyolult ellenpont felelt meg, a reformáció pedig nem pártolta az olasz vagy francia extravaganciát, és azt hiszem, ez is jól hallható. De nem szabad elfeledkeznünk a kultúrákat összekapcsoló hidakról sem: Couperin néha olasz stílusban írt, Bach pedig bármelyik nemzeti idióma keretei között képes volt zenét szerezni.

- A barokk néhány darabja, például Vivalditól a négy évszak vagy Charpentier Te Deumának egyik tétele igazi sikerszámmá vált, azok is ismerik, akik soha nem járnak hangversenyre. Miért fordulhat elő, hogy némelyik szerző és mű ennyire népszerű lesz, más, hasonlóan értékes komponisták és darabok pedig ismeretlenek maradnak a szélesebb közönség előtt?

- Nagyon szeretem Charpentier Te Deumát vezényelni, de mi sem áll távolabb tőlem, mint hogy egyes darabokra ráragasszam a mestermű címkét, és különleges státust adjak nekik. A barokk zene lényege nem a mérföldkövek kijelölése, hanem a találkozás a művészetek, a népszerű és a „magaskultúra”, az írott és a szájhagyomány között. A Le Poème Harmonique-kal a népszerű műveket nem feltétlenül ismerő közönségnek hihetetlen sikerrel játszottuk gyakorlatilag ismeretlen mesterek, például Castaldi és Fasolo műveit, vagy hagyományos francia dalokat.

- A 20. század elején Vivaldit kizárólag a szakemberek ismerték, ma az egyik legnépszerűbb zeneszerző. Tudna olyan neveket említeni, akiket szintén nagy mesternek tart, a közönség mégsem tud róluk?

- A producerek és a hallgatók rendszeresen új dolgokat keresnek, és olyankor mindig kiderül, léteznek még ismeretlen nagy komponisták. Néhány évtizeddel ezelőtt így került reflektorfénybe Vivaldi és Händel, ma Cavalli jelentőségét kezdjük újra felismerni, holott a közelmúltig mindössze Monteverdi egyik kevéssé fontos követőjének számított. Szerencsére a művészek, a közönség és a producerek nem mindig várnak konszenzusra. Most éppen egy olyan koncertsorozatot készítek elő, amelynek a műsorán szerepelni fog Jeremiah Clarke Óda Henry Purcell halálára (Ode on the death of Henry Purcell) című műve. Mármost ha Clarke nem nagy mester, akkor nem tudom, ki az!

Vincent Dumestre (Fotó/Forrás: Jean-Baptiste Millot)

- Mi a véleménye, a francia barokk komponistái megkapják manapság a jelentőségüknek megfelelő elismerést?

- A francia zenét már a barokk korban is nagyra becsülték, de nemigen játszották Franciaországon kívül, a németek vagy az angolok például inkább az olasz operai stílust vették át. Ezekben a darabokban a mai napig van valami jellegzetesen francia, amit világszerte a közönségnek csak egy része értékel, de ha végignézem az ezt a muzsikát népszerűsítő előadók, koncerthelyszínek és lemezcégek listáját, nem hiszem, hogy lenne okunk panaszra.

- Jól sejtem, hogy Önt különleges kapcsolat fűzi Lullyhez?

- Szeretek új dolgokba kezdeni és új darabokat felfedezni, így nehezen tudnék kedvencet választani a zeneszerzők közül, de Lullyvel valóban különleges a kapcsolatom. Ő a francia opera atyja, és nélküle valószínűleg kisebb hangsúlyt kapott volna a francia barokk zene, ami különös, ha meggondoljuk, hogy Olaszországban született. De erre a speciális kötődésre a saját előadói pályafutásom ad magyarázatot: Molière és Lully Úrhatnám polgár című darabjának színpadra állítása Benjamin Lazar rendezővel fordulópontot jelentett számomra és a Le Poème Harmonique számára egyaránt. A korábbinál jóval szélesebb körű sikert értünk el vele, és ez lehetővé tette, hogy fontos helyszíneken léphessünk fel a produkcióinkkal Franciaországban és külföldön egyaránt. Azóta is hűségesek maradtunk Lullyhez, színpadra állítottuk a legelső operáját, a Cadmus és Hermionét, a jövőben pedig remélhetőleg vezényelhetem majd Alceste című operáját is.

- A Le Poème Harmonique produkciói arról híresek, hogy rendhagyó módon közelítik meg a zene és a színház kapcsolatát. Hogyan fogalmazható meg ez a koncepció? Egyáltalán, új-e, vagy valójában a francia barokk színjátszás hagyományaihoz nyúl vissza?

- Lényege, ahogyan már korábban is említettem, a zene és egyéb művészeti ágak kombinálása. Maga Lully Molière-rel mint dráma- íróval dolgozott együtt, és a zene része volt a népszerű színjátszásnak, ahogyan ez a Baroque Carnival című műsorunkban is látható. Ehhez társul a mozgás és a beszéd különleges jellege, ami részben kutatásokon, részben a fantáziánkon alapul. A mozgásnak retorikus értéke van, ami erősíti a szöveget, míg a barokk kor bizonyos korlátai – például a gyertyavilágítás – másfajta megoldások, eltérő színházi nyelv használatára kényszerítik a szereplőket. Miközben a régi korokra jellemző körülmények között próbálunk dolgozni, és megmutatni a közönségnek, milyen lehetett akkoriban egy előadás, valami újat hozunk létre.

- Elgondolkodott valaha azon, milyen lehetett XIV. Lajos udvarában élni? Szívesen kipróbálná?

- Szeretem annak a kornak a művészetét, a kultúráját, de 1968 májusában születtem, és a liberális forradalom gyermekeként nagyon nehezen tudnám elképzelni magam egy olyan társadalomban, amilyen a francia királyság volt. Zenészként mindenképpen sokkal jobb dolgom van ma, mint lett volna akkoriban!