A harmadik nappal folytatjuk beszámolónkat a Kaposfestről. Nem ígérem persze, hogy töretlenül folytatni tudom az első két napról szóló írás hangjának vakációs lazaságát, annál kevésbé, mivel időközben nyáriasra fordult az idő, és ilyenkor, ha már vakáció, akkor az ember inkább vízpartra vágyik. De kitűnő kamarazenében megmártózni sem utolsó dolog, s nekem sem éppen a nyársat nyelt stílus az ideálom…

Alexei Volodin és Edith Peña, középen egy rajongóval (Fotó/Forrás: Mohai Balázs / Kaposfest)

Augusztus 15-én, csütörtökön 11-kor tehát ismét megtelt a Szivárvány Kultúrpalota a délelőtti koncertre, s kezdetét vette a délelőtti hangverseny, mégpedig Gabriel Fauré Dolly című négykezes szvitjével. Mint Debussy, Ravel vagy éppen Bartók Béla, Fauré is szívesen komponált gyermekeknek; ezt a hat pompás kis négykezes karakterdarabot éppenséggel a saját kislányának számára. A két előadó Alekszej Vologyin és Edith Peña volt – előbbi adta a felső szólamot, utóbbi a basszust. Ekképpen a hallgatóságon kívül Vologyin volt az, aki inkább megszenvedte a felső egy-két oktáv hangolásának gyarlóságait. Különös, de az volt az érzésem, hogy a daraboknak, köztük a „Tendresse” címet viselő ötödiknek az előadásából valamiképp hiányzott az igazi gyengédség – miközben a „Mi-a-ou” szellemessége, izgalmas ritmusjátékai jól érvényesültek, s legmeggyőzőbben éppen a záró spanyol tánc erotikával fűszerezett brilianciája szólalt meg előadásukban.

Szűcs Péter – klarinét, Farkas Tamás – kürt, Joó Szabolcs – kisdob (háttal) (Fotó/Forrás: Mohai Balázs / Kaposfest)

Óriási hangulati váltással Bohuslav Martinů 1924-ben egy egészen egyszeri összeállítású kvartettre: klarinét, kürt, cselló és kisdob együttesére írt kompozíciója következett. A kitűnő, sokáig Amerikában működő cseh szerző újra meg újra meglep számtalan kompozíciójának fanyar eredetiségével, üde szellemességével. Ebben a darabjában – olyan kortársaihoz hasonlóan, mint Ravel vagy Stravinsky – nyilvánvaló a dzsessz eleven hatása; voltaképp a kisdob jelenléte is ezt a hatást emeli ki. Martinů zenéje azonban – például a rendkívül ihletett és finom hangeffektusokkal teleszórt középső, lassú tételben – jóval többet, mélyebbet nyújt valamiféle stílustanulmánynál. Külön erény emellett a darab tömörsége – s mindebből az anyagból a négy előadó, Szűcs Péter (klarinét), Farkas Tamás (kürt), Stephan Koncz (cselló) és Joó Szabolcs (kisdob) izgalmasan szórakoztató, érzékeny és villódzó előadást varázsolt. Egyenlők között is első volt közülük a ragyogó Stephan Koncz, akinek intenzív kisugárzása különösen a rendkívül képszerű, hatásos, gesztusokban gazdag zárótételt tette elevenné.

(Már csak azért sem, mert Bősze Ádám műsorvezető rikító és naponta változó színű cipőfűzőin szocializálódott, amelyek idén egyébként valami oknál fogva hiányoztak.)

Diana Tishchenko – hegedű, Julien Quentin – zongora (Fotó/Forrás: Mohai Balázs / Kaposfest)

Nos, Sosztakovics egyetlen, 1968-ban David Ojsztrah és Szvjatoszlav Richter számára komponált hegedű-zongoraszonátáját Diana Tiscsenko ukrán hegedűművésznő mezítláb játszotta (érdekes, más darabokhoz azért cipőt húzott), míg Julien Quentin francia zongoraművész fekete trikóban-nadrágban és fehér cipőben mutatkozott be a kaposvári közönségnek. No persze mindennek semmi jelentősége, mert csak az számít, amit hallunk. Ez az előadás pedig sok szépséget tárt fel egy olyan műben, amely különösebben szívderítőnek annak ellenére sem mondható, hogy tulajdonképpen születésnapi ajándéknak készült. Az élete utolsó évtizedére sokféle tragédiát átélt és immár testileg is megtört Sosztakovics illúzióktól mentes, szinte reményvesztett zenét írt, amely éppen őszintesége által válik felemelővé. A súlyos első tételben ugyan jól hallható, hogy Tiscsenko metszően és kristályosan tiszta, hajlékony hegedűhangja erőteljesen eltér az Ojsztrah-iskola vibrato által éltetett, dús és tartalmas, úgyszólván zsíros hangideáljától, amely nyilván Sosztakovics számára is kiindulópontként szolgált. Mindez azonban nem okoz hiányérzetet, mert Tiscsenko hangja, játéka a maga másfajta módján tartalmas és izgalmas; legfeljebb egy-egy mélyen fekvő, forte dallammenetet éreztünk súlytalanabbnak a kelleténél. Sajátosan sosztakovicsos megoldással a mű középső tétele a gyors tétel, vagyis hát inkább dühös és tomboló-toporzékoló. Igen kemény zene ez, ha nem is Bartók I. szonátájának módjára, hiszen újra és újra hallunk tonális kapaszkodókat. De a keménységnek van valamiféle sodrása – még ha az is lehetséges, hogy a kárhozat felé sodródunk –, s ezt a feltartóztathatatlan tragikus folyamatot, a zenének ezt a kérlelhetetlenségét, elemi erejét a két művész igen meggyőzően érzékeltette. A záró lassú tétel vigasztalhatatlan szomorúsága, ez a gyönyörű lemondás-zene, amely a két nagy kadenciában még egyszer elkeseredésbe csap át, ugyancsak élményszerűen szólalt meg, a semmibe hulló vég pedig szívbemarkoló volt.

Josef Špaček, Rosanne Philippens, Diana Tishchenko, Langer Ágnes, Várdai István (Fotó/Forrás: Mohai Balázs / Kaposfest)

Az esti koncert egy kuriózummal kedveskedett a közönségnek: felcsendült ugyanis az az „F-A-E” fedőnevű („Frei aber einsam”, szabadon, de egymagamban) fedőnevű hegedűszonáta, amelyet Schumann, Brahms és mára már teljesen elfeledett zeneszerzőtársuk, Albert Dietrich dobott össze 1853-ban barátjuk, Joachim József üdvözlésére. Két tételt komponált Schumann, egyet Brahms, s egyet, éppen a nyitótételt, Dietrich. Nem lehet mondani, hogy az igen kései Schumann és az igen fiatal Brahms igazán ki tudott bontakozni és asszimilálódni tudott egymáshoz és Dietrichhez e szigorú korlátok között, s néhány zseniális pillanat ellenére érthető, hogy a pasticcio kuriózum maradt.

Ő, ki tudja miért, ezúttal sokkal kevésbé tett összefogott benyomást, mint délelőtt a Sosztakovics-szonátában.

Josef Špaček – hegedű (Fotó/Forrás: Mohai Balázs / Kaposfest)

A hegedűsök közül a korábbi évekből ismert, remek Josef Špačeknek jutott a legkevésbé vonzó feladat, a gördülékeny, mégis terjengős Dietrich-tétel előadása, amelyet becsülettel teljesített. Tiscsenko a nyúlfarknyi Schumann-intermezzót játszotta. A Brahms-féle, jó súlyos Scherzo egy új fesztiválarcnak, Langer Ágnesnek jutott, aki igen tisztán, kulturáltan, de galán a kelleténél kevesebb átütőerővel hegedült. Sokkal több élet volt a holland Rosanne Philippens játékában, aki a fő Schumann-hozzájárulást, a szuggesztív, de egy-egy szinte motívumot szinte rögeszmésen ismételgető Finale tételt kapta. Zeneileg igényes és tartalmas hegedülését ugyanakkor az ideálisnál valamivel több gesztikulálással kísérte.

Lars Anders Tomter – brácsa, Alexei Volodin – zongora, Várdai István – cselló (Fotó/Forrás: Mohai Balázs / Kaposfest)

Az estet Brahms op. 26 no. 2-es, hatalmas A-dúr zongoranégyese zárta. Ebben Baráti Kristóf (hegedű), Lars Anders Tomter (brácsa) és Várdai István (cselló) zongorista partnere Alekszej Vologyin volt. Gyönyörűen kidolgozott és zeneileg, érzelmileg rendkívül gazdag előadásnak lehettünk tanúi, amelyben a lassú tétel „könnyek tava” tablója, varázslatos lírája, a Scherzo elképesztően modern textúra-ötletei és nyaktörő ritmikai játékai és a zárótétel eksztázisig vezető ívei mind kivételes élményt jelentettek a hallgató számára – annak megjegyzésével, hogy Vologyin játékának intenzitása, kisugárzása egy fél fokozattal a vonós partnerei mögött maradt. Szívderítő volt azonban megfigyelni, hogy – a fesztiválújságban, a Kaposfest Timesban időnként közölt brácsás-vicceket meghazudtolva – a már nem egészen fiatal Lars Anders Tomter brácsásként milyen tökéletesen egyenrangú társa volt fiatal és méltán világhírű magyar vonós partnereinek.