- Mi volt az a személyes indíttatás, ami miatt elkezdtél karvezetéssel foglalkozni?

- Én nem akartam zenész lenni, színész akartam lenni. Kétszer felvételiztem a Színművészeti Egyetemre, de egy idő után éreztem, hogy nem ez az én utam. Egy évig jártam Sopronban a a Nyugat-magyarországi Egyetem Közgazdaságtudományi Karára, hogy legyen valami pénzkereső szakmám, de azt sem éreztem a megfelelő útnak. Közben már 2001-től működött a Kórus Spontánusz a vezetésemmel, és ott a barátaim feltették nekem a kérdést, hogy miért nem leszek hivatásos karnagy, ha egyébként is ezzel foglalkozom. És akkor elgondolkodtam, hogy valóban a zene az, ami hét éves korom óta mindig is része volt az életemnek. Felkészültem a zeneakadémiai felvételire, fölvettek, és azóta életem legjobb döntésének tartom, hogy zenei pályára léptem. Most már látom azt is, hogy mire voltak jók a kitérők. Egyrészt mert ehhez a szakmához is kell a színészet: kiállás, kommunikáció, a közönség felé való közvetítés. Másrészt a közgazdaságtanban ugyanúgy a logikus gondolkodást kell használni, mint a zenében.

- Ha jól tudom, több kórust is vezetsz Sopronban és környékén.

- Igen, három kórussal dolgozom. Tizennégy éve működik az említett Kórus Spontánusz, ami a főprofilomnak nevezhető. Ez a kórus amatőr ifjúsági vegyes karként indult, de most már ötvennégy éves kórustagunk is van és az elmúlt tizennégy év alatt véleményem szerint egy rendkívül jó amatőr kórussá fejlődtünk. 2008-ban például arany és ezüst minősítést szereztünk a grazi kórusolimpián, tavaly nyáron pedig Rigában volt kórusolimpia, ahonnan ugyanezzel az eredménnyel jöttünk vissza. Ez annak is köszönhető, hogy az itt éneklő barátaim vevők voltak a komolyabb munkára, amire bennem mindig is megvolt a vágy. Emellett vezetem Doborjánban a Raidingi férfikart és a soproni református gyülekezet Gárdonyi Zoltán Énekkarával is immár tíz éve dolgozom.

- Hogyan zajlott a verseny Torinóban?

- Ötvenheten jelentkeztünk a versenyre az interneten keresztül önéletrajzzal és olyan videókkal, amelyeken vezényeltünk. Ez alapján választotta ki a szakmai zsűri azt a tizennyolc embert, akik részt vehettünk Torinóban a versenyen. Ott három fordulóban mérettettünk meg, melyekre már harminc darabból kellett felkészülni. Ezek közül a helyszínen sorsolták ki azokat, amelyeket az öt különféle kórussal be kellett mutatnunk. Szakmai szempontból a technikai felkészültséget, a zeneiséget és a kommunikációt értékelték.

- Mik azok a szempontok, amelyekre különös hangsúlyt kell fektetni egy versenyre való felkészülés során?

- Sokan azt gondolják, hogy a karnagy tulajdonképpen egy „tempóadó gép", egy „élő metronóm", de ez nincs így. Én azt szoktam mondani, hogy a karmesterek és a karvezetők feladatának nagy része véget ér addigra, amikor elkezdődik a koncert. Ez a munka pedig nem csak a technikai felkészülésről szól, hanem nagy százalékban a kórustagok lelki, mentális felkészítéséről, tehát ez pedagógia. Azt kell elérnünk, hogy az előttünk álló emberek elhiggyék, hogy a bennük lévő adottság csodákra képes. Tehát mi folyamatosan a másik ember tehetségével dolgozunk, és ez nagyon-nagyon felelősségteljes dolog. Hogy hogyan lehet ezt versenyeztetni? Azt gondolom, hogy ez teljesen szubjektív, mint minden művészeti tevékenység esetében. Ezért én úgy vágtam neki a versenynek, hogy azt gondoltam: ha bejutok a döntőbe, az már egy kiváló eredmény.

- Ehhez képest a második helyezést érted el, és az olasz kórusművek legjobb előadásáért járó különdíjat is neked ítélték. Ugyanakkor nem ez az első szakmai díjad. A pályád szempontjából mit jelent ez az elismerés?

- Mivel én Sopronban dolgozom, ilyen jellegű professzionális kihívásokkal ritkán találkozom. Úgyhogy nekem arra volt jó ez a verseny, hogy felmérjem, hol tartok és mit tudok kezdeni ilyen profi együttesekkel. Mint kiderült, nem csak az amatőr kórusmozgalomban érzem jól magam, hanem a profi kórusok élén is. Borzasztóan szeretek gyerekekkel foglalkozni, de van az embernek egy olyan szakmai énje, ami időnként keresi a kihívásokat. Úgyhogy most nyitottá váltam minden szakmai lehetőségre.

- A Kodály-módszer jelentőségét miben látod?

- Szerintem ez a világ legjobb "nyelvtanulási" módja. Egy zseniális eszköz arra, hogy azt a nyelvet, amit úgy hívunk, hogy zene, minél több ember megtanulhassa. Azért is örülök annyira, hogy alapfokon taníthatok, mert a Kodály-módszer értelmét leginkább itt látni: a hat-hét éves apróságok ezen keresztül tanulják meg a zene "der-die-das"-át, az alapjait. Másrészt úgy látom, hogy azokban a régiókban, ahol ezt a módszert jól művelik, ott sokkal könnyebb dolgozni egy kórussal, mert már vannak zenei tapasztalataik.

- Mit gondolsz, hogy állunk a nemzetközi mezőnyben a hazai karmesterek felkészültségét tekintve?

- Most láttam egy nagy szeletet a nemzetközi mezőnyből és azt kell, hogy mondjam, hogy most a nemzetközi mezőny is rendkívül profi karnagyokat vonultatott föl. Nem is tisztem megítélni, hogy hogyan állunk a világban. De van egy olyan népzenei kincsünk, amivel jó lenne többet foglalkozni. A zene áthatja a mindennapjainkat. Csak körül kell nézni: mindenki szeret zenélni, zenét hallgatni, énekelni, vagy táncolni - azt gondolom, hogy ebből lehet töltekezni.