„A hat félhangnyi távolság bővített kvart vagy szűkített kvint, neve tritónusz” – röviden ennyi a válasz az egyik, a címben feltett kérdésre, és ez korántsem hangzik ijesztően. Mégis: a tritónusz önmagában van annyira disszonáns, hogy a zeneszerzők évszázadokig elkerülték a használatát. Ráadásul Schiff András szerint ez a hangköz jellemzi Magyarországot. De hagyjuk a politikát!
A tritónusz (Fotó/Forrás: Fidelio)
Minden diatonikus skálában egyetlen tritónusz van, dúr skála esetén a negyedik és a hetedik fokok között. C-dúrban ez az F és a H hang, G-dúrban a C és a Fisz – és így tovább. Az ördög hangköze megnevezést – latinul diabolus in musica – onnan kapta, hogy a fül számára nem éppen kellemes a hangzása.
Ma már a zeneszerzők bátran használják a hangközt, amelyet akár felfoghatunk egy hiányos szeptimakkordként is. A legenda, miszerint az egyház kifejezetten tiltotta a templomi zenében, ebben a formában nem igaz, de a komponisták a középkorban és a reneszánszban valóban kerülték a szerepeltetését.
Két hang akkor szól együtt jól, ha a rezgésszámuk egyszerűen aránylik egymáshoz. Egy hang oktávja a rezgésszámának duplája, egy hang és a kvintjének Herz-száma 2:3 arányban áll egymással. A tritónusz azonban... hát: az arány 45:32. Nem éppen egyszerű aránypár.
Az emberi agy ösztönösen konszonanciát, szép hangzást keres a zenében, a tritónuszt hallva pedig vágyik a feloldásra.
Ezt a jelenséget Wagner aknázta ki leginkább a Trisztán és Izoldában, a Trisztán-akkordban ugyanis szintén szerepel szűkített kvint.
Kapcsolódó
Hallott már a Trisztán-akkordról?
Ha nem, akkor is biztos vagyok benne, hogy hallotta már Wagner gyönyörű akkordját.
De ha már a középkori zenét említettük… A zeneszerzők tulajdonképpen nem csak a hangzatot kerülték, hanem azt a hangsort, amelyben a skála első és ötödik foka szűkített kvint hangközt jelentenek: ez a lokriszi hangsor. Eme zenetörténeti korban a hangnemek helyett hangsorokban gondolkodtak. A hétfokú, diatonikus rendszernek hét modusa (hangsora) van: a ion, a dúr, a fríg, a líd, a mixolíd, az eol és a lokriszi. Vannak hangsorok, amelyek örömöt sugároznak (ion, líd), mások inkább szomorúak, gyászosak (dór, fríg).
Modusok (Fotó/Forrás: Fidelio)
Hogy jobban megértsük, elég a zongorához ülni, és csak a fehér billentyűket használni. A ion C’-től C’’-ig tartó hét hang, ma úgy nevezzük, dúr. A dór a ré-sor, tehát D’-től D’’-ig tart. A fríg mi-től kezdődik, a líd a fá-tól, a mixolíd a szó-tól. (Mixolíd számos Beatles-dal, például a Get Back, a Paperback Writer, a She Said She Said, a Tomorrow Never Knows, ahogy arra Bernstein annak idején sűrűn rámutatott.) Az eol ma úgy ismert, mint természetes moll, amelynek hetedik foka az első foktól kis szeptim távolságra van, és a skála kvintakkordja sem dúr, hanem moll.
És itt érünk el a lokriszi modushoz, amely a görög Lokrisz tartományról kapta a nevét. Ez egy rendkívül ritkán használt modus volt a görögöknél is, hamar ki is kopott: a II-III. században élő Athenaeus görög tudós csökevényesnek és ósdinak nevezi. Később a modern zene felfedezte ugyan, de erre is csak néhány példa akad. Debussy Jeux című, utolsó nagyzenekari művében három szakaszban is használja a lokriszi hangsort, az izlandi énekes-dalszerző, Björk pedig az Army of Me című, 1995-ös dalában az egész basszusszólamot ebben a modusban komponálta. És mondani sem kell, a tritónusz lényeges eleme az egész világon ismert, de ismeretlen szerzőtől származó zongoradarabnak, a Szamárindulónak (németül: Der Flohwalzer).
Ami a tritónuszt illeti, megtalálta a szerepét a hétköznapi életben is. Számos riasztó, sziréna és a telefonos csengőhang használja, hiszen a hangzatot alkotó két hangra mindenki felkapja a fejét – ha nem is örömében.
hírlevél
