A címben feltett kérdés gyakran felmerül, és hosszas művészetelméleti vitákat szül a műfaj helyzetéről, a színpadi aspektus jelentőségéről, újításról, közönségigényekről, pedig a Nemzeti Filharmonikusok operabérletének harmadik előadását látva egyértelműnek tűnt a válasz: jó énekesek szükségesek.
Nem állítom persze, hogy ez lenne a jó produkciók egyetlen ismérve, hiszen az április 22-i esten már a zenekari bevezető alatt bevonódtunk a mélabús, bizonyos pontjain egyenesen nyomasztó történet világába,
de mindez egyszerűen nem tudott volna megfelelő érzelmi ívet kifutni, ha nem szerepel két elsővonalbeli és mellettük még jó pár szintén remek operaénekes az előadásban.
Haladjunk is ebben a sorrendben a méltatásokkal! Kovács János karmester irányítása alatt a zenekar a technikai precizitáson túlmutató kifejezőerővel játszott. Gyönyörű, szívbe markoló dallamformálásokat hallhattunk tőlük, különösen magával ragadóak voltak a fafúvós szólók. A Nemzeti Énekkar átütő erejű, telt hangzását dicsérni szinte már közhelyszámba megy, mindig olyan megbízhatóan magas színvonalon teljesít az együttes. Ezúttal azonban nagyszerű szólistákkal is hozzájárultak a produkcióhoz, elsősorban a Filipjevnát éneklő Lehőcz Andreát kell kiemelni, aki a főszereplők egyenrangú partnereként szólalt meg, illetve a fiatal tenor Körmendy Flóriánt, aki mostani produkciója alapján nem véletlenül énekel nagyobb szerepeket is itt-ott az országban.
Mester Viktória, Brickner Szabolcs és Kovács János (Fotó/Forrás: Csibi Szilvia / Nemzeti Filharmonikusok)
A címszereplő Alexey Markov gyönyörű, sötét baritonnal rendelkezik, ám hangja minden lágéban tökéletesen szólt. Emellett kifinomult színészi eszköztárával a koncertszituáció ellenére is érzékeltetni tudta Anyegin cinizmusát. Tatjánaként minden szempontból csodálatos volt a hazai közönségnek a Marton Éva Énekversenyről ismerős Anna Shapovalova gazdagon zengő szopránja, hibátlan éneklése, magával ragadó egyénisége kivételes élménnyé tette produkcióját. A harmadik vendég, a Gremin herceget éneklő Konstantin Fedotov hanganyagát tekintve egy hajszálnyit elmaradt a főszereplők mögött, de egyetlen áriája így is szép élményt jelentett. Örülhettünk a magyar főszereplőknek, a Lenszkijként színre lépő Brickner Szabolcsnak, aki mostanában ragyogó formában van, és az Olgaként beugró Mester Viktóriának.
Bár abban nagy különbség lehet az operák között, hogy mennyire képesek jól működni koncertszerű formában is,
ezúttal elegendő volt az a néhány gesztus, apró jelzés, amivel a közreműködők megformálták a karaktereket
– a két főszereplő kotta nélkül énekelt. A hangversenytermi előadások népszerűsége azonban jelzi, hogy a közönség vágyik a zenecentrikus produkciókra, illetve arra, hogy más műveket is hallhasson, mint amelyek a hazai színpadi operajátszás kereteibe beleférnek. Mindez persze akkor működik igazán, ha a megvalósítás valóban magas színvonalú, de erre a Nemzeti Filharmonikusok idei operabérletének egészében nem igazán lehetett panasz.
Fejléckép: Anna Shapovalova és Alexey Markov (fotó/forrás: Csibi Szilvia / Nemzeti Filharmonikusok)
hírlevél
