A nácik által elrabolt festményekkel, képzőművészeti alkotásokkal számos alkalommal foglalkozott a sajtó és a közbeszéd. Münchenben például egy nyolcvanéves német férfinél 1406 képet találtak ismert művészektől, de az olyan filmek is sokat tettek a téma népszerűsítéséért, mint a Műkincsvadászok vagy a Hölgy aranyban. A hangszerek, a zenei kották, dokumentumok viszont nem igazán kaptak figyelmet – írja a France Musique.
Kapcsolódó
Bőröndben hevert a Monet-festmény
Az Esti tájkép című festményre a néhai Cornelius Gurlitt gyűjteménye sorsának rendezésével megbízott német munkacsoport bukkant a májusban elhunyt német műgyűjtő egyik bőröndjében.
A náciknak a második világháborúban külön szervezetük volt, amely azzal foglalkozott, hogy kulturális értékeket tulajdonítottak el a megszállt országokból, különösen az elhurcolt zsidóktól. Ez volt a Einsatzstab Reichsleiter Rosenberg (ERR), a legfőbb célja pedig az volt, hogy kiirtsa a zsidó kultúra emlékeit Európából. Az ezen belül működő Sonderstab Musik rengeteg hangszert foglalt le, kottákat semmisítettek meg.
Hogy ezeknek a hangszereknek a sorsa mennyire kevéssé dokumentált, azon Pascale Bernheim, a Musique et spoliations egyik alapítója is rendkívül meglepődött. A párizsi Zenei Múzeumban mintegy 2000 hangszer található, amelyen a MNR-jelzés szerepel: Musées nationaux récupération, azaz visszaszerzett tárgy, amelynek a tulajdonosa nem ismert. A mintegy kétezer hangszerből kettőt találtak meg náci nyilvántartásokban.
„A legtöbb hangszert a zsidók magukkal vitték, amikor elmenekültek a nácik elől, vagy amikor deportálták őket. Gyakran ezekkel fizettek az embercsempészeknek, ez azt is megmagyarázza, hogy miért találtunk belőlük annyit Franciaország délnyugati részén. A hangszerek egy csoportját barátokra bízták (…), de bizonyára számos darab még kofferek mélyén lapul.” A műkincs- és a hangszerpiac is különösen forgalmas volt a háborús években. Sok hangszer került a Reichs Bruckner Orchester nevű birodalmi propagandazenekarhoz is.
A híres jelenet A zongoristából, amikor Wladyslaw Szpilman Chopin g-moll balladáját játssza el egy náci tiszt előtt:
Mit lehet tenni?
A francia szervezet sem gondolja, hogy a hangszerek nagy része újra eredeti tulajdonosához kerülhet. Persze vannak pozitív példák: Gregor Pjatigorszkij Stradivari-csellóját például a Rotschild család kollekciójában találták meg 1954-ben. De a közelmúltban is előfordult, hogy egy-egy múzeum a régi tulajdonosának adott egy, a gyűjteményükbe került hangszert.
Ráadásul ezek az ügyek sosem egyszerűek.
Nevezetes eset a 2012-ben elhunyt Nejiko Suwa japán hegedűművészé, akinek állítólag Joseph Goebbels ajándékozott hegedűt, a hangszer örököse pedig nem akar annak eredetéről beszélni. A háború kárvallottja volt Wanda Landowska csembalóművész is, akinek számos kottáját és a hangszerét is eltulajdonították, de sosem kapott vissza mindent.
A festmények esetében könnyű bizonyítani, hogy ki volt a tulajdonos, hiszen gyakran szerepelnek családi fotókon. Annál nehezebb az ilyesmi a hangszerek esetében. Ahogy Bernheim mondja: „Vannak családok, akiknek ugyan nincsenek rossz szándékaik, de soha nem tették fel a kérdést, hogy egy hegedű vagy zongora hogyan került az otthonukba.” A kutató úgy véli, hogy ezzel a munkával, amelyet a szervezet végez, nem lehet várni, hiszen most éljük azokat az éveket, amikor ennek a korszaknak az utolsó szemtanúi még köztünk vannak.
hírlevél
