A Tavaszi áldozat kapudrog a kortárs zenébe. Nekem legalábbis az volt tizenhárom évesen, emlékszem, a rádiót csavargatva hallottam először, és elég fülsértőnek tűnt. Szóval eltekertem. De mivel a többi rádióadó nem sugárzott semmi érdekeset, elkezdtem hallgatni.
De még akkor sem tetszett.
Az volt a baj, hogy nem az elejétől hallgattam. Később, amikor lemezen került hozzám a mű, és nekikezdtem az első tételtől – a fagott lefelé hajló szólójától, amint egyre több fafúvós száll be a polifonikus szövetbe, és zsizseg az egész… Na, akkor már igencsak tetszett a dolog. Röhögtek rajtam a suliban, amikor mondtam, hogy figyeljetek, mutatok valamit, ami durvább, mint a metál.
Párizs, 1913. május 29. – Ezen a napon mutatták be a Tavaszi áldozatot (franciásoknak: Le Sacre du printemps), a bámulatosan fiatal, harminckét éves Igor Sztravinszkij balettjét, amely már a második volt a sorban a legendás balettimpresszárió, Szergej Gyagilev megrendelései közül. Ugye mindenki ismeri a történetet? A zenét olyan fülsértőnek, felháborítónak találta a kor közönsége, hogy a bemutatóból botrány lett. Vagy ahogy Sztravinszkij fogalmazott: succès de scandale. Botrányos siker.
Seherezádéért jöttek. Vagy Kleopátráért. És megnézték a Tavaszi áldozatot, ami sokkolta őket. Együgyű, buta emberek voltak
– jelentette ki Sztravinszkij egy 1965-ös portréfilmben.
Pedig jó esély van rá, hogy a Tavaszi áldozat botránya meg sem történt. De hogyha így van, miért hittük másképp egészen eddig?
A Tavaszi áldozat premierje kulturális mérföldkőnek ígérkezett: tekintve, hogy az Orosz Balettet sztárolták a franciák, a fiatal Sztravinszkij pedig már a Tűzmadárral meghódította a koncerttermeket, az új balett szinte garantálta a sikert. Párizs imádta az egzotikumot, és a prehistorikus sztyeppéken játszódó Sacre is tetszésre tarthatott igényt. A koreográfiát Vaclav Nyizsinszkij alkotta meg, aki merészségéről volt ismert.
Az előadás egészen más volt, mint amire a közönség számított. A zene ellentmondott minden szabálynak, a kakofónia, a hangos disszonanciák, a villámcsapásszerű ütőhangszerek és a komplex ritmika sokkolta a közönséget.
A legenda szerint az emberek búztak, fütyültek, sikoltoztak, még össze is verekedtek a balett előadása alatt, tárgyakat dobáltak a zenekar és a táncosok közé, akik már amúgy sem tudták teljesen, hogy mit játszanak, mert a hangzavarban semmit nem lehetett hallani. Pierre Monteux így írt az estéről:
… kihívták a rendfenntartókat. Hallva, hogy mekkora a felfordulás mögöttem, minden erőmmel azon voltam, hogy összetartsam a zenekart.
Legalábbis így szól a fáma.
De mi történt valójában?
A koreográfus Nizsinszkij és a jelmez- és díszlettervező Nicholas Roerich a prehistorikus kontextussal a „primitivizmus” divathullámát lovagolta meg a Tavaszi áldozattal. 1913-ban még egészen a párizsiak máshogy néztek az Európán túli kultúrákra, nemhogy a történelem előtti közösségekre. Leginkább a kolonizáció nézőpontjából kerültek terítékre ezek a témák, az egzotikum előbb találta meg a helyét a kabarékban, mint a komoly színházakban. A „primitív” és a távoli kultúrák inkább voltak tréfák forrásai, mint szakrális üzenetek hordozói – és minden okunk megvan azt feltételezni, hogy a párizsi közönség is így nézte a Sacre bemutatóját.
A premierről szóló közvetlen beszámolóink az erkélyen ülőktől származnak. Az erkély a Champs-Elysées nagytermének akusztikájából fakadóan éppen elég visszhangos volt, hogy élvezhetetlenné tegye a balettet játszó, nagylétszámú zenekar játékát. Itt ültek a kritikusok és a szakmabeliek – zenészek, zeneszerzők, zenetanárok, akik később a legbátrabban fejtegették rosszallásukat a darabbal kapcsolatban.
Lehet, hogy azért találták a zenét olyan borzasztónak, mert borzasztó volt az akusztika ott, ahol helyet foglaltak?
Az biztos, hogy ők nem verekedtek, nem fütyültek, legfeljebb méltatlankodtak magukban - és cikket, recenziót írtak. Valószínű, hogy a színpadi táncosokra is inkább az arisztokraták tettek megjegyzéseket, mégpedig az európai kolonializmus perspektívájából. Nevezetes azt kifogásolták, hogy mit keresnek ezek a mezei népek komoly balettban. Ha volt is szóváltás a nézők között, legfeljebb a bajszuk alatt dünnyögtek valamit, véli Tamara Levitz, a Racism at The Rite c. tanulmány szerzője.
A botrányról szóló botránycikkek ugyanis elfelejtik megemlíteni azt, hogy a táncosokat a Sacre után ötször hívták a függöny elé, az est pedig Carl Maria von Weber Le Spectre de la rose c. balettjével folytatódott.
Nem dobálták a zenekart, és nem kellett rendfenntartókat hívni, ennek nincs is nyoma a rendőrség jegyzőkönyvében. A „botrány” kifejezés nem is bukkant fel az eseményről szóló újságcikkekben, igaz, kilenc nappal később a New York Times pár szóban egy távirat alapján megírta, hogy az Orosz Balett új produkciója bukás, és az előadás egy pontján fel kellett kapcsolni a villanyt, de ennek az információnak a hitelessége sem meggyőző. Botrányt csak egy évtizeddel később emlegetnek, amikor a Tavaszi áldozatot bemutatták az Egyesült Államokban, és jól csengő szlogent lehetett faragni a dologból. Főleg a bemutató karmestere, Pierre Monteux terjesztette a mítoszt, aki szintén Amerikában turnézott a darabbal. (Az ő 1956-os lemezfelvételét itt lehet meghallgatni.) Európában azonban először 1947-ben beszéltek „botrány”-ról a Sacre kapcsán.
Nem is véletlenül. Mert milyen jól hangzik, hogy Sztravinszkij zenéje botrányt okozott! Pedig lehet, hogy a közönség egyszerűen csak nem tudott mit kezdeni vele.