Mielőtt Cristofori feltalálta volna a zongorát, a csembaló volt az elsőszámú billentyűs hangszer. A csembaló 60 billentyűvel rendelkezett, ez azzal járt, hogy mindenféle csembalózene öt oktávra korlátozódott.

Persze ez nem jelentette azt, hogy nem születtek olyan őrületesen fantasztikus rákendról darabok, amit ha meghallgatsz, szanaszét vagy tőle. Íme, Joseph-Nicolas-Pancrace Royer Vertigo című darabja.

A 18. század elején Bartolomeo Cristofori, ez a káprázatos hangszerész Paduából úgy vélte, hogy ideje fejleszteni a csembalón. Szerette volna, ha az új hangszer hangosabb, zengőbb és többféle dinamikára képes. Cristofori szerencséje az volt, hogy a firenzei nagyherceg, Ferdinando de' Medici 1688-ban azzal bízta meg, hogy tartsa karban a csembalóit és más hangszereit. Ahogy Haydn esetében az Esterházyak, úgy Cristofori számára a Mediciek biztosítottak ideális környezetet a kísérletezésre.

A világ legrégibb fennmaradt zongorája, melyet Bartolomeo Cristofori készített 1720-ben Firenzében. (Fotó/Forrás: Metropolitan Museum of Art)

1700-ban a Medici család archívumában szerepel egy feljegyzés az arpicimbalo nevű hangszer feltalálásáról, amely kalapácsokkal és hangtompító rendszerrel működött, és négy oktávos volt (49 billentyű). Egy Scipione Maffei nevű újságíró és költő úgy írta le ezt a hangszert 1711-ben, mint „egy csembalót, amely halkan és hangosan is játszik” (‘gravicembalo col piano, e forte'). Tessék, a névvel – pianoforte, majd később rövidüléssel piano – meg is voltunk.

Kapcsolódó

Így szól a világ legrégebbi zongorája

Az alábbi videóban a világ legrégebbről fennmaradt zongora-elődjén szólal meg a hangszerre komponált egyik legidősebb zenemű.

Egyre több zeneszerző írt az új hangszerre, de a négy oktáv édeskevés volt az igazán nagy opuszokhoz. Szóval a hangszergyártók egyre nagyobb zongorákat készítettek, hogy az olyan komponisták, mint Mozart és Haydn új kihívások elé állíthassák a hangszert. A romantikusok – Chopin, Liszt – idején a zongora már 7 oktávos volt, és ilyen virtuóz darabok születtek rajta.

Az 1880-as évek vége felé a Steinway zongoragyár megalkotta a 88 billentyűs zongorát. Ez nem forradalmi újítás volt, csupán egy technikai döntés. Ezen a hangszeren hét oktáv volt, illetve további három hang az alsó regiszterben (A, B, H). A mai zeneszerzők ennyi hangra korlátozzák magukat, és kevés hangszer készül, amely ennél több billentyűt szerepeltet. Egyszerűen azért, mert az ennél mélyebb vagy magasabb hangok már az emberi hallástartomány peremére esnek.

Érard gyártmányú zongora (London, 1840 k.) (Fotó/Forrás: Wikimedia Commons)

Persze vannak kivételek: a Stuart&Sons készített 102, a Bösendorfer pedig készített 92 billentyűs zongorát. Ezek annyiban ugyan nem fölöslegesek, hogy az extra húrok rezonálnak a többivel, ezáltal gazdagítják a hangzást.