Itthon nem terjedt el a szokás, de a briteknél kötelező, hogy a Halleluja-kórus elhangzása közben a közönség felálljon a székből. Ilyesmi nem történik az Örömóda közben, és a Bach-passiókat sem kísérik hasonló gesztusok.

Hogyan lett a dologból hagyomány? Az a helyzet, hogy máig nem tudjuk a kérdésre a választ, de a közismert anekdota szerint II. György király volt az, akit a Messiás 1743-as premierje úgy megindított, hogy felállt a helyéről, és úgy hallgatta a végig a kórust. Mivel az etikett úgy kívánta, hogy ha a király áll, akkor a jelenlétében mások ne üljenek, az emberek követték a példáját.

De nem mindenki hisz ennek az elméletnek. Philip Howard történész szerint valószínűbb, hogy a király azért állt fel, mert elzsibbadt a lába vagy fájdalom állt belé. Julian Wachner szerint a király egyszerűen csak ki akarta nyújtóztatni a tagjait a hosszú oratórium közben.

Abban sem lehetünk biztosak, hogy az eset egyáltalán megtörtént, ugyanis első említését a premier után évtizedekkel találjuk. De nem is ez a lényeg. A Halleluja-kórus egyike Hӓndel legnemesebb, ihletett pillanatainak, aminek komponálásáról a szerző így nyilatkozott: „Hogy a testemben voltam, vagy a testemen kívül, már nem tudom.”