Ezeket a szavakat Beethoven írta gyerekkori barátjának, Franz Wegeler orvosnak 1810-ben. Úgy tűnik, nem volt jó évszámokban. Visszaemlékezései ilyen szempontból zavarosak, és a zeneszerző életrajzíróinak rendre nehézséget okoz, hogy miként helyezzék el gyerekkorának eseményeit. Beethoven ugyanakkor nem csak pontos életkorával nem volt tisztában, hanem apjának is mást vélt. Pedig érdemes lett volna hinnie születési kivonatának.

Ludwig van Beethoven (1712-1773), a nagyapa (Fotó/Forrás: Wikimedia Commons)

Az apró város, ahol választófejedelem székelt

A 18. században Bonn apró város volt, amelynek jelentősége jócskán meghaladta alig tízezres lélekszámát. A 13. században egy lázadás elűzte helyéről a kölni érseket és a választófejedelmet, akik a közeli Bonnban állították fel új székhelyüket, így a város a Német-Római Császárság fontos gócpontja lett, amelyet elleptek az udvaroncok, a különféle funkcionáriusok, üzletemberek és szolgák, a fennforgás pedig jót tett a művészeti életnek is. Bonn operaelőadások, karneválok, egyházi ünnepek otthona volt, és a hangszeres zene is hozzátartozott a mindennapokhoz. Ez vonzotta a városba Ludwig van Beethovent is, a nagyapát, aki 1732-ben költözött ide, hogy az udvari kápolna kórusában énekeljen, az első évben fizetés nélkül, majd évi négyszáz forintért, ami viszont magas összegnek számított. Fiát, Johannt is muzsikuspályára szánta. Amikor 1758-ban az öreg Ludwigból kapellmeister lett, Johann bekerült a kórusba. 1767-ben házasodott, egy egygyermekes özvegyasszonyt, Maria Magdalena Keverichet vette feleségül, akinek életét később megnehezítette férje alkoholizmusa.

Az egyházi anyakönyv szerint harmadik gyereküket 1770. december 17-én keresztelték a Szent Remigius-templomban (itt volt a pár esküvője is), s a Ludwig nevet kapta. A keresztbizonyítványban a latin 'Ludovicus' forma szerepel, Beethovennek pedig később – a dicsőséges római történelmet ismerve – imponált a névalak, ahogy Napóleon híveként egy darabig azt sem bánta, ha Louis-nak szólítják.

Nem úgy maga Beethoven, aki egész életében meg volt győződve róla, hogy 1772-ben született. Az egyházi dokumentuma hátoldalára például a saját kezével jegyezte fel: „A keresztségi bizonyítvány hibásnak tűnik, mivel született egy másik Ludwig előttem.” (Valóban volt, mégpedig Ludwig Maria, aki 1769-ben született, de csecsemőkorában meghalt.) Még az sem zavarta, hogy felidézhető emlékei voltak nagyapjáról, akit igen szeretett, s aki 1773-ban meghalt. Ha valóban 1772 decemberében született volna, aligha emlékezett volna arra, ahogy rajongással csimpaszkodik az idősebb Ludwigon.

Hogy miként vétette el a zeneszerző a saját születési dátumát, arra nincs egyértelmű magyarázat. Egyesek szerint apja, Johann az oka, aki szeretett volna Mozarthoz hasonló csodagyereket faragni a fiából, és még arra is hajlandó volt, hogy fiatalabbnak hazudja őt.

Ez azonban nem egészen igaz. 

Ludwig van Beethoven gyerekként (Fotó/Forrás: Wikimedia Commons)

Valóban csodagyereket akart csinálni az apja Beethovenből?

Johann van Beethovent ellentmondásos kapcsolat fűzte a saját apjához, az idősebb Ludwighoz. A bonni karvezető tehetséges és sikeres volt, még idős korban is megtartotta ragyogó basszushangját, de úgy tűnik, ő sem teljesítette be azt a karriert, amit elvárt volna magától. Még annyi sem sikerült Johann-nak, aki az apja elvárásai elől az italhoz menekült, közben pedig ugyanazzal a szigorúsággal fordult saját gyerekéhez, Ludwighoz, mint ahogy hozzá is fordultak.

Később a legendát tényként terjesztette magáról, noha nevetséges volt a feltételezés, hogy a nagy porosz uralkodónak gyereke született volna egy egyszerű bonni asszonytól. Beethoven talán a feudális világban akart nagyobb rangot szerezni magának azzal, hogy nemesi vérből valónak mondta magát, de legalább annyira valószínű, hogy apjához való viszonya is motiválta. És nem véletlenül húzta alá saját példányában az Odüsszeia alábbi sorait:

Mert nem sok fiu van, aki olyan, mint apja egészen,
több, aki hitványabb, s kevesebb, aki túltesz az apján.
^{(Homérosz: Odüsszeia, II. ének. Devecseri Gábor fordítása)}

Johann valóban rendszeresen egy évvel fiatalabbként hivatkozott fiára – hogy szándékosan vagy hanyagságból, azt nem tudhatjuk –, azonban nem bátorította a zeneszerzésre, és noha Ludwig kiemelkedően tehetséges volt, nem szánta Mozarthoz hasonló csodagyereknek. Beethoven így sem élhetett egészen nyugodt gyerekkort,kijutott neki a szenvedésből. Apja szigorúságáról már esett szó, de nem volt jobb az udvari orgonista, Gilles van den Eeden, vagy az inszomniás Tobias Friedrich Pfeiffer, aki éjjel is kirángatta az ágyból a gyereket, hogy a billentyűkhöz ültesse. 

Johann természetesen hallott Leopold Mozartról és két tehetséges csodagyerekéről, Wolfgangról és Nannerlről. Egyébiránt nem volt elég széleslátókörű, hogy fiának tehetségét kihasználja, valószínűbb, hogy egyszerűen azt az udvari muzsikust akarta kinevelni, aki ő maga és apja volt. Sőt, amikor a gyerek a hegedűn rögtönzött ahelyett, hogy a kijelölt zenedarabot tanulta volna, megszidta őt. „De hát nem gyönyörű?” – replikázott a fiatal Ludwig. Mire Johann azt felelte, hogy ötévesen még nem áll készen az efféle dolgokra.

1779-ben Beethoven a kor elismert tanáránál, Christian Gottlob Neefénél kezdett tanulni, aki Bach, ma már alapműnek számító, de akkor még kiadatlan, csak másolatokban terjedő Das Wohltemperiertes Klavier-kötetével is megismertette. Sőt, hamarosan első kiadása megjelentetésében is segített, ez egy varációsorozat volt (WoO 63).

Szó sem volt arról, hogy Mozarthoz hasonlóan turnéra induljon. Pedig találunk korabeli újságcikket, amely Beethovent tizennégy évvel idősebb kortársához hasonlítja. Ez 1783 márciusából származik, és a bonni választófejedelem udvari zenészeit írja le.

Louis von Betthoven (sic!), a már említett tenor fia, tizenegy éves, és a legígéretesebb tehetség. Igen rátermetten és erőteljesen játszik a billentyűkön, jól olvas lapról, dióhéjban: ragyogóan játssza Sebastian Bach Das Wohltemperiertes Klavier című művét, amelyet Neefe úr adott a kezébe. (…) Most zeneszerzést tanult tőle, és Neefe úr bátorítására már 9, egy indulóra írt variációja meg is jelent Mannheimben. A fiatal géniusz támogatást érdemel, hogy utazhasson. Minden bizonnyal a második Wolfgang Amadeus Mozarttá válhat, ha így folytatja.

A variációknál érdekesebb korai mű azonban az a három zongoraszonáta (WoO 47), amely 1783 tavaszán jelent meg a Bossler zeneműkiadónál. A 18. század második felére a szonáta a zongoramuzsika legfontosabb és legemelkedettebb műfajává nőtte ki magát, és hogy Beethoven már ilyeneket komponált, az korai ambíciójának jele. Megkapó az a pár sor, amelyet a kiadásba írt: „Most hogy már tizenegyedik évembe léptem, odaadó óráimban Múzsám gyakran súgta a fülembe: Próbáld meg leírni a lelked harmóniáját! Tizenegy év – gondoltam –, hogyan lennék én komponista? És mit szólnának hozzá a művészetben jártas urak? Szégyellős voltam. De a Múzsám így kívánta, és én engedelmeskedtem.”

Ahogy Beethoven egy biográfusa megjegyzi, ezek a (valójában 12 évesen komponált) szonáták nem állnak messzebb mondjuk az opusz 49-es, jó tíz évvel később komponáltaktól, mint azok a Hammerklaviertől.

Ugyanebben az évben – 1783-ban – a fiatal Beethoven első külföldi útjára indult. Nem a választófejedelem támogatásával, hanem egyik barátjuk révén, és egy gazdag özvegyasszonynál szálltak meg Rotterdamban. Johann nem tudott menni, Ludwig így anyjával együtt utazott. A Rajna menti úton az idő olyan hideg volt, hogy a gyereknek majdnem elfagyott a lábujja. Rotterdamban Beethoven több koncertet adott, és fellépett a hágai királyi udvarban is, amiért 63 forint fizetség ütötte a markát, jóval több, mint a koncert többi szereplőjének. Ennek ellenére elégedetlen volt az utazással, a hollandokat filléreskedő alakoknak nevezte, és megfogadta, soha nem tér vissza az országba.

Ez volt Beethoven egyetlen külföldi utazása gyerekkorában. Ekkor írt darabjai majd' 250 év távlatából is ígéretes tehetségről árulkodnak, s ezt az ígéretet Beethoven nem volt rest beváltani.

Az emlékév alkalmából indul új sorozatunk,
a Süketelés Beethovenről!
Olvasson tovább!