Az alábbi cikk szponzorált tartalom, nem a Fidelio szerkesztőségének tagjai írták.
Számít-e, milyen hegedűkön játszottak Vivaldi idejében, fából vagy fémből készült-e egy fuvola, hogyan billentett Bach, és milyen játékstílus dívott a 17. századi Németalföldön, Londonban vagy éppen Katalóniában? Sokak számára talán lényegtelen nüansznak tűnik, az úgynevezett historikus előadók számára viszont lényeges kérdés. A középkor, de főleg a reneszánsz és a barokk zenéje ugyanis ma népszerűbb, mint az elmúlt kétszáz évben bármikor – és ez nem lenne így, ha ötven-hatvan évvel ezelőtt nem fedezzük fel őket újra.
Kivételesen gazdag korban élünk. Egy kattintásnyira vagyunk a zenetörténet szinte minden korszakától, zeneszerzőjétől és lényeges művétől. Amikor a híres spanyol csellista, Pablo Casals 1890-ben egy antikváriusnál ráakadt Bach csellószvitjeire, megfordult vele a világ.
Az a nap, amikor Mendelssohn újra előadta a Máté-passiót, zenetörténeti jelentőségű, ma elég néhány betűt bepötyögni a Spotify keresőmezőjébe, hogy ráakadjunk a mű tucatnyi felvételére.
És nemcsak a népszerű művek érhetők el: szinte minden héten előkerül egy elfeledett kincs könyvtárakból, kastélyokból, levéltárakból, közülük nem egyből hangfelvétel is készül. A hazai régizenejátszás fontos alakja, Vashegyi György nevéhez tucatnyi ilyen felfedezés kötődik, a Müpa idei Régizenei Fesztiváljának különlegessége például Rameau Castor és Pollux című operájának legelső változata volt.
Régi hangszerek Anne Vallayer-Coster festményén (Fotó/Forrás: Bartók Tavasz)
A reneszánsz és a barokk zene a 20. század elején kezdett igazán hódítani. Nem lehet egyetlen világos pontot kijelölni, de vannak fontos momentumok – például az, amikor Arnold Dolmetsch francia hangszerkészítő és hegedűs ellátogatott a British Museumba, és
elgondolkodott azon, hogyan játszhattak azokon a 17. századi lantokon, amelyekre addig csak kiállítási tárgyként tekintettek.
Furcsa, de előtte senkinek nem jutott eszébe ilyesmi. Élete során Dolmetsch 130 korhű hangszert gyártott, és még a Fehér Házban is szívélyesen fogadták.
Vagy ott van a másik pionír, a lengyel Wanda Landowska, aki 1931-ben elsőként vette lemezre a Goldberg-variációkat. A zongora- és csembalóművésznél a billentyűstehetség erős zenetörténeti érdeklődéssel társult, hangszerek után kutatott múzeumokban, kották után a kottatárakban. 1925-ben régizenei iskolát alapított Párizsban, és különös gonddal fordult Rameau és Couperin zenéje felé, akiknek nevét addig csak a szűk szakma ismerte.
Íme egy kopottas, történelmi jelentőségű felvétele:
A régizene iránti érdeklődés a II. világháború után is folytatódott. Talán hihetetlen, de A négy évszakot, amely ma Vivaldi és talán az egész klasszikus zenetörténet legismertebb alkotása, csak az ötvenes években ismerte meg a nagyközönség, első igazán hiteles felvétele pedig 1969-ben készült, Neville Marriner és kamarazenekara, az Academy of St Martin in the Fields munkája nyomán.
A 60-as, 70-es években a mindenhova begyűrűző hippikultúra is a régizene vitorláiba fogta a szelet: ekkor lépett színre Philippe Herreweghe és Ton Koopman, aki a különösen élénk holland régizenei mozgalom ismert arca lett, ma már mindketten legendák. És ahogy Vivaldi vagy Rameau-újrafelfedezése az olasz és a francia nemzeti öntudatot is szolgálta, úgy lehelt új életet a spanyol, katalán és portugál zenekultúrába Jordi Savall, a Hespèrion együttes vezetője.
A régizenében a muzsikusok félig-meddig tudósok is, ki-ki vérmérséklete szerint. Anekdoták szerint volt idő, amikor a régizenészek
vérre menő vitákat folytattak azzal kapcsolatban, hogy hány főből állhatott a Tamás-templom kórusa, de épp ilyen élénken vitatkoztak arról is, milyen a jó bélhúr,
milyen az autentikus vonó, szabad-e vibratót használni, lehet-e a gambának vagy a barokk csellónak lába. Mindez persze egyre több kérdést vetett fel, de hosszabb időszakot és földrajzilag is kiterjedtebb területet vizsgálunk annál, hogy csak egyféle stílust tekinthessünk hitelesnek.
Abban megegyezhetünk, hogy azt halljuk szépnek, amit a fülünk szépnek hall, és nem azt, ami a szakkönyvek szerint autentikus. A zenehallgatók azonban ilyen szempontból is szerencsések a régizenei mozgalommal.
Az 1960-as években egy maroknyi pionír épp azért fordult a historikus előadásmód felé, mert túl dagályosnak tartották Bach vagy Haydn műveinek romantikus stílusú előadását.
Ma már egy mainstream szimfonikus vagy kamarazenekartól is illetlenség, ha figyelmen kívül hagyja a korhűséget. Hiszen Roger Norrington vagy John Eliot Gardiner felvételei nem csak azért jobbak, mert közelebb állnak ahhoz, ahogy a művek három-négyszáz évvel ezelőtt megszólalhattak. Frissebbek, könnyedebbek és újszerűbbek voltak.
Benjamin Appl (Fotó/Forrás: David Ruano / Bartók Tavasz)
A Bartók Tavaszon Vashegyi György és együttesei, az Orfeo Zenekar és a Purcell Kórus egy olyan zeneszerzőt mutatnak be a közönségnek, akit Bach is nagyra tartott: a cseh–német határvidékről származó Gottfried Heinrich Stölzelt, illetve 1727-ben komponált passióját, amely majd’ háromszáz év után egy berlini könyvtárból került elő. Ugyancsak izgalmasnak ígérkezik – bár a műsorban szereplő művek már ismerősebben csengenek – a Gabetta Consort koncertje. A vonósegyüttes – az Erzsébet-korabeli Angliában ezeket jelölte a „consort” szó –
2018-ban alakult, miután tagjai több nagy sikerű koncertet adtak napjaink egyik legnagyobb barokk énekesnőjével, Cecilia Bartolival.
A Bartók Tavaszon az együttes Bach kantátáiból és passióiból játszik részleteket a fiatal baritonnal, Benjamin Appllel.
Végül alighanem minden hallgató megállapítja majd, érdemes volt azon töprengeni, hogyan szólt Bach csembalója, vagy hogy milyen húr legyen a barokk hegedűn, és érdemes volt elveszett művek után kutatni könyvtárak eldugott zugaiban. Hát mi lenne velünk A négy évszak vagy a Goldberg-variációk nélkül?
A Stölzel-passió előadásáról és Benjamin Appl, valamint a Gabetta Consort koncertjéről további információ a Bartók Tavasz honlapján érhető el.
A Bartók Tavasz előadásairól további érdekességek olvashatók az eseménysorozat blogján.
Támogatott tartalom.
Fejléckép: Elias Gottlob Haussmann ritka Bach-portréja a brit karmester, John Eliot Gardiner nappalijában lógott gyermekkorában (forrás: Bartók Tavasz)
hírlevél
