Szóval miért nem az oboa vagy a tuba ül az első sorban? Vagy miért nem toljuk be az üstdobokat a koncertmester helyére? A kérdésre természetesen van válasz, de vissza kell mennünk érte a modern(ebb) zenekarok kialakulásához. Kezdjük Haydnnál!
Haydn az Esterházyak szolgálatában rengeteget kísérletezhetett, a zenekarának elrendezésének kulcsa pedig az volt, hogy a két hegedűszólamot egymással szemben ültette le, akik hallható, sztereószerű kontrasztban játszottak. A mester olyan zenét írt, amelynek előadásához szükség van erre az elrendezésre: kihasználta a két szólam ellenhangzását (antifónia), és a művei alighanem ma is így hangzanak a legjobban. A következő évszázadban sok hangszer elhelyezkedése változott a zenekarban, de a két hegedűkar maradt egymással szemben. (Brahms zenéjében például észrevehető, hogy a szerző az antifonális felállásra hagyatkozva írt.)
Karikatúra Berliozról, ahogy hatalmas romantikus zenekarát vezényli (Fotó/Forrás: Getty Images Hungary)
A romantika korában a zenekar létszáma, nagysága brutálisan megnőtt. (Nem túlzok, Berlioz a kórussal majd félezer tagot számláló együttest is vezényelt.) Új hangszerek jelentek meg, bővült az ütősök száma is. A legfontosabb változás viszont a karmester szerepének megjelenése és erősödése. A nagy együtteseket már csak ez a pálcával dirigáló vezető tudta irányítani, és ők sokszor azzal is kísérleteztek, hogy hogyan üljön a zenekar. Berlioz például kedvelte a szokatlan felállásokat, és – ahogy később Mahler is – szívesen próbálkozott térhatású elemekkel, vagy akár a színpad mögül, mellől felharsanó játékosokkal.
A későromantika korában lépett színre Henry Wood karmester, a londoni Promenade koncertek alapítója. Ő nem csak az elsők között volt, aki szorgalmazta a női tagok felvételét a zenekarba, de alighanem az ő ötlete volt, hogy a hegedűsöket egy oldalra pakolja, úgy, ahogy általában most halljuk őket. A másik pionír Leopold Stokowski volt, a Philadelphia Zenekar hangzását pedig egyenesen a „Stokowski-sound”-ként emlegették. (A dirigensnek több ötlete is volt, így azt is kipróbálta, milyen, ha a fúvósok ülnek előre. Sőt, azt is, hogy a vonósokat balra, a fúvósokat jobbra helyezte. Mondjuk ez egészen szörnyen szólt, gyorsan vissza is ültek.)
A hegedűk egy oldalon való elhelyezését aztán Beecham, Bernstein és Karajan is gyakorolta, és az ötvenes években vált szinte standarddá. De sok karmester – köztük Toscanini, Klemperer, Pierre Monteux, Mengelberg, Felix Weingartner, Reiner Frigyes és Wilhelm Furtwängler – megtartotta a régi, antifón felállást. Igazság szerint mindkét elrendezésnek van előnye. Sir Adrian Boult például a régebbit kultiválta, elismerve, hogy a modern ültetéssel a hangzás teltebb, de a két hegedűszólam egybemosása nem szól jól.
A kérdésre tehát a hanyag válasz: azért, mert így tetszik nekünk. Sőt, nagyrészt ízlés kérdése is a dolog. Nekem például jobban tetszik a IX. szimfónia, ha a modern ültetéssel vezényli Bernstein, de hiszem, hogy Klemperert nem a jó ízlése hagyta el, amikor a régi felállást használta.
Nemzeti Filharmonikusok és Kocsis Zoltán: a hegedűk egy oldalon (Fotó/Forrás: Posztós János, Művészetek Palotája)
A zenekar elhelyezkedésének megfelelően komponálnak a zeneszerzők is, sőt gyakran írnak elő kifejezetten különleges ülésrendeket. Tavaly az Armel Operafesztiválon Eötvös Péter előre helyezte a fúvósokat a Senza sangue című operához. Persze az ilyen kísérletek elsősorban egy türelmes és jól megfizetett zenekart kívánnak. Valami olyasmit, mint akiket Haydn igazgatott Eszterházán.
Fejléckép: A Bécsi Filharmonikusok a Wiener Konzerthaus nagytermében (fotó: Stefan Oláh / Bécs Város Külképviseleti Irodája)
hírlevél
