Még az olyan, kalandozó lelkületű zenerajongók is, mint jómagam, gyakran visszatalálunk a tinédzserkori kedvencekhez: legyen az rock, funk, jazz, beat vagy klasszikus. Egyszerűen nem tudjuk őket megunni, ugyanakkor könnyebben is felismerjük őket. Sokat jelentenek számunkra, ennélfogva az emlékezetünk számára is. Vagy fordítva?

A jelenség egyik oka, hogy a tizenéves kori agyunk sokkal mélyebben tárolta el az emlékeket, mint később. A másik pedig az, hogy ezekben az években alakítjuk ki a személyiségünket, szellemi, spirituális meggyőződésünk alapjait, ekkor teszünk szert önazonosságunkra, ennek a folyamatnak pedig – a zene identitásképző erejénél fogva – nagyon fontos része, hogy mit hallgatunk – magyarázza Catherine Loveday kognitív neuropszichológus.

Ekkor ismerkedünk meg életünk fontos személyeivel, olyan barátokkal, akikhez később sok évtizedes kapcsolat fűz. Ekkor kerülünk kapcsolatba a szerelem érzésével először intenzíven. Mivel tizenévesen dúlnak bennünk a legvadabb érzelmek, amelyekhez aztán a zene hangjai társulhatnak, az agy középső prefrontális cortex része erős kapcsolatot teremt az érzelem és a muzsika között, amelyeket életünk későbbi szakaszaiban gyakran előhív.

A jelenség érdekes velejárója, hogy azoknak a zenéknek, amelyek a szülők kedvencei voltak a fiatalkorukban, a gyerekek is rajongói lehetnek: így lesznek a valóban értékes, de fiataloknak szóló zenékből – például a hatvanas évek klasszikusaiból – hosszú életű remekművek.

(via BBC)