2009-ben Barack Obama akkori otthona, a Fehér Ház egy klasszikus hangversenynek adott otthont. Az elnök ezekkel a szavakkal nyitotta meg az estet: „Nos, ha bárki Önök közül zöldfülű a klasszikus koncertre járásban, és nem tudja, mikor kell tapsolni, ne izguljon.

Kapcsolódó

Obama, a jazz szerelmese

Leköszönt az USA első afroamerikai elnöke, aki nemcsak ebben volt első, hanem többek között abban is, hogy az emberek megismerhették zenei ízlését azáltal, hogy rendszeresen nyilvánosságra hozta zenei lejátszási listáit, sőt, énektehetségét is sokszor megcsillogtatta.

Úgy tudjuk, Kennedy elnöknek is hasonló problémája volt. Ő és Jackie több klasszikus hangversenyt is tartottak itt, és többször is előfordult vele, hogy ott tapsolt, ahol nem kellett volna.

Szóval az egyik titkára kitalálta, hogy jelez neki a szemközti ajtórésben. Nos, szerencsére nekem itt van Michelle, hogy elmondja, mikor kell tapsolni. Önök viszont magukra vannak utalva.”

Ha az ember Csajkovszkij Patetikus-szimfóniájának 3. tételét vagy az Emperor-zongoraverseny nyitótételét hallgatja, óhatatlanul ingert érez arra, hogy tapsoljon a végén – ha jó az előadás –, a zene, a zárlat szinte kívánja a tapsot. De nem szabad. Még hátra van egy-két tétel.

A szó – franciául applaudissement, olaszul plauso, latinul applausus, németül der Applaus – a római komédiák végén felhangzó utasításból származik: „Plaudite!” Ezek a fulmináns záróhangok olyanok, mint egy ilyen felszólítás: dübörög a zenekar, szól az üstdob, a pergő: tapsolj!

Nem volt ez mindig így, a barokkban és a klasszikus korban lazábban kezelték a kérdést. Bach kávéházban is koncertezett, Mozart pedig olyan örömmel fogadta a Párizsi-szimfónia közepette felharsanó tapsot, hogy fagylalttal ünnepelte a sikert.

Johannes Brahms

Brahms például kétségbeesett, amikor a d-moll zongoraversenye premierjén a közönség nem tapsolt az első két tétel után. Nem is alaptalanul: a hallgatóknak nem tetszett a mű. Később, mikor a zseniális IV. szimfóniát mutatta be, a közönség minden egyes tételt megtapsolt. Elgar I. szimfóniájának első tétele után az emberek annyira verték a tenyerüket, hogy a zeneszerzőnek ki kellett mennie a színpadra az ünneplést fogadni. De a legszebb Bronislaw Hubermann sztorija, aki úgy játszotta Brahms hegedűversenyének kadenciáját (ráadásul a szerző jelenlétében), hogy a közönség ujjongásban tört ki a kadencia után. „Nem kellett volna olyan gyönyörűen játszani!” – mondta a koncert után kedélyesen Brahms.

Nem szeretném, ha bárki Mendelssohnt vagy Schumannt hibáztatná a mai, kötött illemért, de ők az elsők között voltak, akik szigorú igényekkel jelentkeztek a szabályok terén. Mendelssohn szerette volna, ha Skót-szimfóniáját semmiképpen nem szakítja meg a taps. Schumann kicsit nyersebben fogalmazott:

Arról álmodtam, hogy koncertet szervezek a süketeknek és a butáknak, így talán megtanulják az emberek, hogy viselkedjenek a koncerten, főleg ha az gyönyörű. Koncert közben legyenek olyan némák, mint a kőpagodák.

Leopold Stokowski és a Philadelphia Orchestra (1916)

A 20. században, miután Amerikában a koncerttermeket „kisajátította” a felsőosztály, változott az etikett is. „A felső- és a középosztály tagjai úgy tekintettek a szimfonikus zenekarra, mint egy európai bástyára a kommersz, vulgáris világban. (...) – írja Alex Ross zenetörténész. – A popkultúra térnyerésével a koncerttermek egyfajta menedékké váltak – messze az őrjöngő tömegtől. Talán a taps megszűnése is ezt a változást jelzi.” Arthurt Rubinstein, az óceán mindkét partján aktív zongorista szerint a hangversenytermek némasága „az amerikai kisebbségi komplexusát jelezte”, akik műveltebbeknek, kifinomultabbaknak tartották maguknál Európát, és fel akartak zárkózni hozzájuk.

Emanuel Ax zongorista a blogján így írt a tapsról:

Őszintén remélem, hogy visszatérünk ahhoz az érzéshez, hogy a taps egy érzelmi reakció a zenére, és nem egy szabályozott kötelesség.

Túl komoly lett a komolyzene? Nemrégiben a Müpában Cameron Carpenter örömmel fogadta a Bach-versenymű közben felharsanó tapsot, és elvétve történik hasonló. Az ilyen helyzeteket többnyire a rutinos koncertlátogató rosszalló szemforgatása követi. „Nem tudja, hogy nem kell most tapsolni?” – üzenik a szemek.

Pedig csak figyeltek a zenére, és tetszett nekik. Ez mégsem rossz, nem?