Még mindig a varsói Festiwal Eufonie vendége vagyok – tegnap a 85. születésnapját ünneplő Krzysztof Pendereckiről írtam, ma pedig magáról a fesztiválról ejtenék bővebben szót.

de ez a földrajzi viszonylat is lazán van meghatározva: a Balkán, Románia, Ausztia, a Visegrádi Négyek, Ukrajna, Fehéroroszország és a Baltikum. Magyarán minden, ami nem bécsi klasszika, ami kívül esik az egykori francia-német zenei tengelyen. Érdemes ünnepelni a 19. század második felében létrejött nemzeti iskolákat – Muszorgszkij, Rimszkij-Korszakov, Dvořák, Smetana, Sibelius, Grieg zenéjét. Hajlamosak vagyunk a romantika második hullámaként gondolni ezekre a komponistákra, pedig ők azok, akik betetőzték a stílust. Valahogy úgy kell ezt elképzelni, hogy nélkülük olyan lenne a klasszikus zene, mint a jazz, amit csak New Orleansban játszanak.

Szymanowski hegedűversenyének szól a taps (Fotó/Forrás: Csabai Máté / Fidelio)

A könyvnek is beillő műsorfüzetben egy érdekes írásra bukkanok, amely Robert Musil nagyregényét, A tulajdonságok nélküli embert idézi, abból is Ferenc József és a Beethoven Kilencedik szimfóniájának találkozását.

„mint Nietzsche jövendölte, milliók hulltak megborzongva a porba, eltűntek az ellenséges határok, a világok harmóniájának evangéliuma kibékítette, egyesítette a szétválasztottakat; elfelejtették a járást és a beszédet, de útban voltak már, hogy táncolva a levegőbe emelkedjenek. Pirosra gyúlt arcok, ide-oda hajló, görbedő testek, hirtelen föl-le rántott fejek kalapácsmozgása, karomszerűen a felszökkenő, ágaskodó hangmasszába vájó ujjak.”

Beethoven látomása az volt, hogy testvér lészen minden ember, de a látomásból a groteszk ritmusban megszólaló, sarabande-szerű kóda teljesült. A különböző hangok megtalálták a saját világukat: 1918. november 12-én megalakult az Osztrák Köztársaság, és az egykori Monarchia romjain életre keltek az új államok. Finnország és a Baltikum is független lett a bolsevik forradalom után meggyengülő Oroszországtól, és Lengyelország is megerősödött. Mindez természetesen a zenében is éreztette hatását: a német zenekultúra uralma és egész Európára való hatása gyengült. Karol Szymanowski – aki Kodállyal egy évben született – megírta az I. hegedűversenyét, de nem ő volt az első, aki a muzsika nyelvére fordította az új erőre kapott Lengyelország lelkületét. Ironikus módon épp Bécsben, 1918-ban született Anna Maria Klechniowska alkotása, a Wawel: Lengyelország felemelkedése. A nemzeti muzsika hajójának árbockosárban persze – teszem hozzá büszkén – ott ült Bartók és Kodály is.

Enescu II. román rapszódiája (Op. 11) 1901-ben született, amikor még mindebből semmit sem sejthetett Európa. Persze már az is jelent valamit, hogy ilyesféle alkotások születtek ezekben az években – példaként említhetem a koncerten szintén elhangzó Finlandiát Sibeliustól. A nemzeti büszkeség és tekintély hangjait hallom Enescu művéből, az össze nem téveszthető lelkületet Sibeliusnál.

A Festiwal Eufonie második estéje (Fotó/Forrás: Paradox / Narodowe Centrum Kultury)

Miközben a Lengyel Nemzeti Rádió Szimfonikus Zenekarát (Katowice) hallgatom, akik Akiko Suwanai hegedűszólójával Karol Szymanowski I. hegedűversenyét (1916) játsszák, elszégyellem magam, hogy alig hallottam valamit a lengyel komponistától, pedig milyen jó zene. „Az egész szörnyen fantasztikus és kiszámíthatatlan” – büszkélkedett annak idején a zeneszerző egy levélben. A darab egy összefüggő tételből áll, virtuóz, de szerkezetében a szimfonikus költeményt idézi. Nem romantikus, szenvedélyes darab, inkább eksztatikus, érzéki, néhol légies, máshol vad.

A koncertet Bartók Concertója zárta, és hiába hallottam rengeteg interpretációját ennek a rendkívül népszerű darabnak, a Lengyel Rádió Zenekara tudott újat mutatni. Lawrence Foster, a 77 éves amerikai karmester érleltebb, lassabb tempókat vett, aminek folytán megmutatkozott Bartók virtuóz zenekari szólamainak szépsége, gazdagsága, figuráinak változatossága. Olyannyira hatásos volt a zenekar játéka, hogy az első tételt és a negyediket (Intermezzo interrotto) is taps követte, és hiába pisszegtek néhányan, a karmester gyorsan tisztába tette, hogy szabad-e tapsolni tételek között:

Nem csak szeretik, meg is érdemelték.