Ahogy minden szimfóniáját, úgy a Kilencediket is pontos metronómjelzésekkel látta el Beethoven. Mégis – mindig kérdés tárgya volt, hogy mennyire kell ezeket követni. A legtöbb karmester a nyitó Allegro ma non troppo és a harmadik, lassú tételt a jelzettnél lassabban, a militáns érzetű indulót a negyedik tételből pedig gyorsabban játssza. Amikor a historikus előadásairól ismert Roger Norrington Beethoven tempóit használta egy felvételen, vegyes kritikákat kapott, hasonló megítélés kísérte az izgő-mozgó Benjamin Zander lemezén a Philharmonia Orchestrával.

Február 14-én a Zeneakadémián bátor és energikus értelmezésben hallottuk a zenetörténet leghíresebb szimfóniáját az Óbudai Danubia Zenekar és a Nemzeti Énekkar előadásában. Hogy pontosak legyünk: 59 perc 58 másodperc alatt jutottak a végére, megdöbbentően gyorsan. Meghallgattam a felvételt metronómmal is: takkra pontos volt. Annyira tetszett az előadás, hogy fel is hívtam Hámori Máté karmestert, hogy megkérdezzem tőle, miért döntött úgy, hogy a szokottnál jóval gyorsabb tempóban interpretálják a művet.

Hámori Máté az Óbudai Danubia Zenekar élén 2019. február 14-én a Zeneakadémián (Fotó/Forrás: Valuska Gábor)

Jó példa erre az Eroica első tétele” – felel a kérdésemre, és rögtön  el is énekli, mennyivel gyorsabban kéne játszani, mint ahogy az megszokott. Megjegyzi, hogy a IX. szimfónia harmadik tételét például „körülbelül fele tempóban játszották a nagyöregek, kivéve Toscaninit, aki komolyan vette a jelzéseket”. „A zenei érzékem tiltakozik a lassabb tempó ellen, mint amit Beethoven előírt” – teszi hozzá Hámori. Szerinte a tételek felirata sem tempót jelöl (hiszen arra ott van a számszerűsített utasítás), hanem karaktert. Így lehetséges, hogy a harmadik tételben az „adagio molto e cantabile” és az „andante moderato” között észrevehetetlen a számszerűsített tempókülönbség, mindössze 3 ütés/perc.

Beethoven saját kezű tempójelzései a IX. szimfóniához (Fotó/Forrás: benjaminzander.org)

Beethoven eredeti tempóinak természetesen több „védőügyvédje” is volt már. Roger Norrington, aki historikus előadóként ismert, a Guardian hasábjain évekkel ezelőtt leírta, hogy amikor összevetette a legismertebb szimfóniafelvételeket a fakszimile kottával „akadtak gondjai”, de a tanárai inkább azt mondták, hanyagolja a témát. „Ezt így szoktuk csinálni, és épp elég jól hangzik.”

„Nem hagytam annyiban” – írja. „(…) Megpróbáltunk »bizonyítékok alapján« Beethovent játszani, meg akartunk vizsgálni minden részletet (…). Számos könyv, korhű hangszer és kiváló zenész volt a segítségünkre, illetve Haydn és Mozart zenéjében szerzett tapasztalat.” (Norrington felvételét itt lehet meghallgatni: 62 perc.)

De nem csak a historikus hagyományt ápoló együtteseknek áll jól a helyes tempó. Tehát akkor így kéne játszani a művet mindenkinek?

Mire terjed ki az előadók szabadsága?

Brahms nem törődött a tempójelzés kérdésével annyit, de Gluck, Schumann, Verdi és Ravel ragaszkodtak ahhoz, amit előírtak. Verdi egyenesen úgy fogalmazott, amikor valaki eltért a kottában szereplő értéktől, hogy nem szabad, mert „elég, ha egy zeneműnek egyetlen szerzője van”. S hogy egy könnyűzenei példát is hozzak: Szörényi Levente sem Alföldi vitatott rendezésén akadt ki az István, a király kapcsán, hanem a túl gyors tempó miatt. Ez nem jelenti azt, hogy mindig a zeneszerzőknek van igazuk. Schumann jelzéseiről kiderült, hogy irreálisak, sőt abszurdak voltak, Ravel pedig mégis megenyhült, amikor Arturo Toscanini jóval gyorsabban intette a Bolérót. „Legyen, de csak magának szabad!” – mondta az előadás után. És bármennyire is tetszetős Debussy saját előadásában a Clair de Lune, a legtöbb előadó sokkal lassabban játssza, és nem tévedésből.

A Mälzel-féle metronóm. Ilyen volt Beethovennek is. (Fotó/Forrás: Andreas Praefcke)

Beethoven metronómja

– írta Beethoven, aki rendkívül komolyan vette a saját metronómjelzéseit. Amikor titkára a IX. szimfónia berlini bemutatójának sikeréről tájékoztatta, csak annyit felelt, hogy „akkor bizonyára betartották a tempókat”.

Mégis, majdnem kétszáz évvel a halála után is kérdés tárgyát képezik az előírásai. Egy matematikusokból és zenetudósokból álló csapat egész kutatást szentelt annak, hogy vajon hibás volt-e a komponista metronómja, amelyet Johann Nepomuk Mälzeltől kapott 1815-17 tájékán. (A válasz: nem tudjuk, mert hiányzik a pendulum végéről az állítható magasságú súly, viszont nincs is okunk feltételezni ezt.) Más elgondolások szerint a zeneszerző siketsége folytán kerültek feltűnően gyors tempók a kottáiba: mivel Beethoven fejben hallotta a zenét, akaratlanul is gyorsabbnak képzelte el azt, nem számolva a hang akusztikai jellegzetességeivel.

Miért lett a IX. szimfónia ennyire lassú?

Wilhelm Furtwängler 1942-es felvétele arról nevezetes, hogy a Philips hivatalos sztorija szerint ehhez igazították a CD 74 perces hosszát. Ez a Danubia 60 percéhez képest hosszúnak tűnik, de nem kirívó példa. Nézzük végig, hogy milyen hosszúságúak a szimfónia viszonyítási pontnak számító felvételei! Otto Klemperer 1958-as felvétele a Philharmonia Orchestrával 72 és fél perc, Széll György és a New Philharmonia felvétele majdnem 70. Solti György a Chicagói Szimfonikusokkal rögzítette, 76 és fél perc alatt jutnak a végére. Talán Bernsteiné a leghosszabb előadás, aki a rendszerváltás idején az újraegyesített Berlinben vezényelte a művet (és az „öröm” szót „szabadság”-ra cserélte a szövegben) – 78 perc alatt.

Az első tétel gyászindulójában már felfedezhetjük Mahlert, a harmadik tételben pedig Brahmsot, máshol pedig olyan hangszerelést hallunk, amely később Lisztre jellemző. Viszont nem szabad elfelejtenünk, hogy Beethoven hatott ezekre a zeneszerzőkre, és nem fordítva. A bonni mester előképe egykori tanára, Haydn volt. „Ha valaki romantizálja a szimfóniát, az veszít a vagányságából és az eredeti értelméből” – mondja az óbudai zenekar karmestere. „Egy csomó megszokás rárakódott már, de én nem az előadói hagyományból indultam ki, hanem a kottából.”

Beethoven IX. szimfóniája teljes értékű lehet 60 és 78 percben is, de ha legközelebb túl gyorsnak tűnik egy zenekar, érdemes elővenni a metronómot. Lehet, hogy az az előadás szól úgy, ahogy Beethoven elképzelte.