Huszonhat éve áll Fehéroroszország élén Aljakszandr Lukasenka köztársasági elnök, és habár évek óta sérült és hiányos a demokrácia rendszere az országban, és az elnök megválasztását 2006-ban, 2010-ben és 2015-ben is tüntetések követték, idén augusztus 9-én, amikor a hivatalos adatok szerint 80 százalékkal legyőzte az ellenzéki jelöltet, minden eddiginél nagyobb és komolyabb tiltakozásokat váltott ki az, amit valószínűleg választási csalásnak kell nevezni. Az ellenzéki jelölt, Szvjatlana Cihanovszkaja azóta Litvániába menekült, a békés tüntetőket pedig az első napokban különös kegyetlenséggel verték össze és félemlítették meg a rendőrök.
Vitali Alekseenok karmester a kezdetek óta részt vesz a tiltakozásokban, tapasztalatait a VAN Magazine hasábjain írta meg. A cikk címe: „Életadó kakofónia: Fehéroroszországban a zaj az ellenállás védjegye”.
Vitali Alekseenok karmester
A karmester leírja, hogy eddig nem látott összefogás van a civilek között az országban.
A taxisofőrök gyakran díjazás nélkül szállítják haza a tüntetőket a börtönből, a virágárusok lejjebb vitték az áraikat, ugyanis egyre többen tüntetnek békésen, virággal.
A tüntetések „korán reggel kezdődnek, és egész nap folynak. (…) Megszámlálhatatlan tömegek vannak az utcákon fehérbe öltözve. Virágokat, transzparenseket és zászlókat visznek. (…) Az autók megállás nélkül dudálnak.” Épp ezért, az autószerelők a dudákat is ingyen javítják. És amit a karmester észrevesz:
„A némaság rosszat jelent. A némaság azt jelenti, valahol rendőri erőszak van a közelben.”
Alekseenok elmeséli, hogy ahogy sokan, egy választási iroda mellett töltötte az augusztus 9-i estét, a választás éjszakáját, de az eredmények nagyon késve érkeztek meg. Az irodák mellett megjelentek a rendőrök, az emberek egyre türelmetlenebbül követelték az eredményeket, közben az internetet is lekapcsolták. Másnap éjjel kezdődtek a tüntetések: „Néhány zeneszerző barátommal ki akartunk menni a helyszínre, de lehetetlen volt, a város le volt zárva. A metró öt megállót ment anélkül, hogy megállna.” A rendőri brutalitást így is látták, az egységek „úgy néztek ki, mint egy idegen zsoldossereg, fekete ruhában és balaklavában, sötétített kocsikban, rendszám nélkül”, és találomra kiválasztott embereket hurcoltak el az utcákról, főleg erősnek tűnő férfiakat.
A karmester és társasága éppen elkerülte, hogy őket is elvigyék (úgy gondolja, azért, mert nő is volt velük), de egy mögöttük pár méterre haladó csoportra lecsaptak a szervek. „De ez így megy Fehéroroszországban: nem tudsz bizonyítani semmit, és bűnös vagy, mielőtt ártatlannak nyilvánítanának.”
Tüntetés Minszkben (Fotó/Forrás: Artem Podrez / Pexels)
Mivel a bebörtönzöttek jó része férfi volt, három-négy nap múlva egyre több nő jelent meg a tüntetéseken, amik ezentúl már nappal is folytak.
„Fehér ruhába öltözött nők, virágokkal a kézben bevették Minszk utcáit. A békés tüntetés minden nappal erősebb lett. Az utóbbi néhány nap Belaruszban – minden egyes nap – érzelmekkel volt teli, hitetlenséggel, horrorral, utálattal, félelemmel, reménnyel, eufóriával.”
Az utcán megjelent a zene is: „Egyetlen nap négy előadást hallottunk a városban. A hangversenyterem előtt, a konzervatórium előtt, az operaház előtt játszottak. Énekelve indultak a minszki belváros felé. A repertoáron belarusz népdalok és a Va’ pensiero volt…” A karmester beszámolója szerint a művészeti intézmények hivatalosan nem támogatják a tüntetést, de a dolgozóik többnyire igen. Szórakoztató részlet, miszerint a rezsim-barát művészek többsége borzasztó popzenét csinál, „olyat, amit Lukasenka is élvez. A rezsimet támogató dalokkal próbálnak népszerűséget szerezni. Ritkán működik, de legalább támogatást és pénzt kapnak az államtól.”
Rezsimellenes tüntetés Fehéroroszországban (Fotó/Forrás: Artem Podrez / Pexels)
Alekseenok szerint a művészek többsége általában kerüli a politizálást, de az országban most más a helyzet. Most minden művészeti ág képviselői előálltak kezdeményezésekkel. Az egyik ilyen egy hangmontázs, amely a Szolidaritás Szimfóniája címet kapta, több tucat zenész játékából és autódudákból, a tüntetések zajából vágták össze. A rendőri erőszak áldozatait fotókiállításokon mutatják be. A karmester maga is kivette a részét művészként, augusztus 17-én egy belarusz zeneszerző, Olga Podgajskaya A szabadság partjain című művét mutatták be a fővárosban.
„Fehéroroszországban a tüntetők nem kezdtek erőszakot. Vizet és ételt visznek a honfitársaiknak. Összetakarítanak a tüntetések után.
Még csak szabálytalanul sem közlekednek. Lehet, hogy a változás, amiért küzdünk – egy olyan kormány, ami méltó a néphez –, nem jön azonnal. De nem is várathat olyan sokat magára. Addig minden nap gazdagabbak leszünk az újonnan megtalált méltóságunkkal.”
A teljes cikk a VAN Magazinban olvasható el.
hírlevél
