„A mi családunkban én voltam az egyetlen fiúgyermek, aki tovább fogja vinni a nevet” – mondja Nemessányi László, és a feje felett lévő képre mutat. Nemessányi Sámuel látható rajta, a 19. század leghíresebb magyar hegedűkészítője, akinek hangszereit ma is nagy becsben tartják a vonósművészek. Később a családnév majdnem kikopott; Sámuelnek csak a lányaitól lettek unokái, akik aztán visszavették a nagyapjuk nevét. „Én úgy kerültem a szakmába, hogy az érettségi előtt nem tudtam mit kezdeni magammal. Deep Purple-t, Black Sabbath-ot hallgattam, rockzenész akartam lenni. De nem úgy nézett ki a dolog, hogy világsikerek várnak rám. Aztán az egyik próbán eltört a basszusgitárom nyaka. Elvittem egy mesterhez, aki meghallotta a nevem, és megkérdezte, nem akarok-e a szakmában dolgozni.”

A Nemessányi-műhelyben (Fotó/Forrás: Csabai Kristóf / Fidelio)

Nemessányi László itthon végzett szakmunkás és mestervizsgát, majd több mint harminc évvel később Angliában mesterkurzusokon tanult. „Ha nem voltam megelégedve a tudásommal, addig mentem, míg meg nem tanultam valakitől. A legfontosabb, amit külföldön tanultam, az, hogy ha az ember elég figyelmet áldoz a munkájára, meg tudja csinálni.”

Ha egy nagyobb, forgalmasabb hangszerkészítő műhellyel hasonlítjuk össze, ez a budai hely maga a béke szigete, de ez nem jelenti azt, hogy kevés a munka. „Nem érdekel, hogy mikorra és mennyiért tudom megcsinálni, csak az, hogy a legjobb munkát adjam ki a kezemből. Azt hittem, baj lesz, amikor lassítottam, de épp fordítva. Minél figyelmesebben, minél lassabban dolgozok, annál többen keresnek.” A nyugodt munkakörülmények a legfontosabbak számára, legfeljebb a befutó emailekre vagy telefonokra panaszkodik, azokat meg nem lehet elkerülni.

Nemessányi László (Fotó/Forrás: Csabai Kristóf / Fidelio)

Megesik, hogy olyan hangszer kerül hozzá, amit javítani sem lenne érdemes. „Nem szívesen mondok le hangszerekről.” Pedig, mint mondja, vigyáznia kell, mihez nyúl hozzá. „Ha csak egy lábat vágok egy hegedűre, és ráütöm az erről szóló pecsétet, az emberek azt mondják rá, ez egy Nemessányi. Pedig a közelében sincsen.”

Arra a kérdésre, hogy mi kell egy jó hegedű megépítéséhez, egyszerű a válasza: „Az első lépés az alapanyag. Legalább harminc éve vágott fából érdemes hangszert csinálni, de még jobb, ha több, mint százéves” – mondja, és rögtön mutat is egy készülőben lévő hangszert. Ennek az oldala és a csigája egy 19. századi nagybőgő nyakából készült, a háta pedig Sámuel műhelyéből van, ez az első ilyen anyag, amihez sikerült hozzájutnia. „A fa nem szűnik meg élő szervezet lenni, de lassan elveszíti a víztartalmát. Ötven-száz év kell ahhoz, hogy a faanyag jó hangi tulajdonságokkal bírjon.”

Nemessányi László (Fotó/Forrás: Csabai Kristóf / Fidelio)

Nemessányi László szerint nem véletlenül váltak a Stradivari- és a Guarneri-formák etalonná. „Érdekes volt felfedezni, hogy Stradivari hegedűi nem voltak szimmetrikusak. Nem lehet ez véletlen, gondoltam. Épp egy Stradivari ne lenne tökéletes? Valójában arról van szó, hogy kicsit nagyobbra vette azt az oldalt, ahol a mély húrok vannak.” Azt is megtudom, hogy mi a különbség a két nagy olasz modellje között. „Guarneri kicsit hosszúkásabb f-rést vágott, a Stradivarin az gömbölyűbb.”

Nemessányi László (Fotó/Forrás: Csabai Kristóf / Fidelio)

Nemessányi László műhelyében (Fotó/Forrás: Csabai Kristóf / Fidelio)

Egy mai hangszerkészítőnek a kínai sorozatgyártott hegedűkkel kellene versenyeznie, és szomorú módon éppen ilyen hegedűk kerülnek először a zeneiskolában tanuló gyerekek kezébe. „A gyerek megkapja a hangszert, nem szólal meg rajta a hang, mert púpos a fogólap, és azt gondolja, hogy ő a tehetségtelen” – mondja Nemessányi. „Az a baj, hogy nálunk egy állami szervezet dönti el, hogy mit kaphatnak a zeneiskolák, de a hangszerpark felújítására, karbantartására alig van pénz.” Vagy ha van is, biztosan nem annyi, amiből az alsó kategóriás, sorozatgyártott hangszereket játszhatóvá lehetne tenni. „A betanított munkás nem tudja úgy beletenni a hanggerendát a hegedűbe, hogy a fa ne feszüljön. Ráadásul ezek nem megfelelően szárított faanyagok, tavaly még a rigó fütyült rajtuk. Ilyenkor van az, hogy a hangszer tulajdonosa kimegy a hideg téli utcára, és a tokban megreccsen a fa.”

„Ha valaki vásárol egy csellót kétszázezer forintért, akkor annak a másfél-kétszeresét rá kell költeni, hogy harminc év múlva is játszani lehessen rajta.”

Felújítandó hegedű Nemessányi László műhelyében (Fotó/Forrás: Csabai Kristóf / Fidelio)

Hogy mi lenne a megoldás? Nemessányi külföldi példát említ: Németországban vagy Angliában nem a zeneiskolának vannak hangszerei, hanem üzletekben lehet őket bérelni, nem is rossz áron. Az a hegedű vagy cselló viszont olyan, amelynek minőségéért az üzlet felelősséget vállal. Az ő műhelyük itthon is segíti a zenét tanulókat. Beszámítják a kisebb hangszer árát a nagyobb vásárlásakor, így a gyereknek már akkor is érdemes hangszert venni, amikor még ki fogja nőni.

Nemessányi László (Fotó/Forrás: Csabai Kristóf / Fidelio)

Nemessányi László többnyire külföldről kap megrendeléseket, de ha teheti, igyekszik megismerni azt, akinek hangszert épít. „Szeretem látni az ügyfelet, aki játszani fog a hangszeren, hogy jobban tudjam, milyen ember.” Egyébként hűségesen támaszkodik a nemzetközi szabványokra, szerinte ezek nem véletlenül nyerték el a formájukat. „Van egy különleges alkatrésze a hegedűnek, egy apró fadarab, a lélek. Ez kapcsolja össze a hátat és a tetőt. Először mindig a szabvány szerinti helyére teszem, aztán lehet rajta állítani.” Mint minden szakmában, a hangszerkészítésben is jelentkeznek újítások, Nemessányi egy kompozitból és szénszálból készült, állítható magasságú „lelket” mutat. „Hogy ezzel is ugyanolyan jól hangzik-e a vonóshangszer, mint a fenyőfa-lélekkel, azzal lehet vitatkozni. Van, aki szerint jobban szól a hegedű, van, aki úgy véli, csak fából szabad hangszert építeni.”

Hegedű Nemessányi László műhelyében (Fotó/Forrás: Csabai Kristóf / Fidelio)

Számos tanítványa volt, azonban fájlalja, hogy a magyar hegedűkészítők nem szervezik meg elég jól magukat, így a szakma tudása sem adódik össze. Ez egy olyan mesterség, amelyet holtig kell tanulni, és ha elmennek az ember mellől a mesterek, még mindig akadhat kérdése.