Nagy bánatomra a hangverseny a Mátyás-templomban volt, ami lehet, hogy alkalmas a Tavaszi Fesztivál közönségének vizuális örömökben való részesítésére, ami azonban a helyszín akusztikáját illeti, kórus legyen a talpán (gigáján), melynek hangzása nem válik szétszórttá és kásássá a neogót falak között. Ennek fényében akkor is különösen merész ötlet lett volna Pärt álló akkordokban bővelkedő, szemlélődő Magnificatjával nyitni a hangversenyt, ha az tökéletes előadásban szólal meg. Sajnos azonban a lassan áradó hangfolyam hatalmas ívei nem is részeikre, de atomjaikra hullottak szét Baross Gábor kezei között. Úgy tűnt, a mű iránti őszinte szeretet arra késztette a karvezetőt, hogy annak minden pici szavát, fordulatát egyesével mutassa meg a hallgatóságnak, így azonban teljesen indokolatlan helyekre kerültek bántóan jól hallható levegővételek, hangsúlyok, s a sok egyesből nem állt össze az Egy. Mivel az észt komponista zenéje finoman szólva nem fordulatosságáról, hanem meditatív erejéről híres, az utóbbihoz (igenis) szükséges feszültség hiánya folytán túlvezérelt unalomba fulladt Mária hálaénekének előadása. Egyetlen vigaszul a kórusból időnként kiemelkedő egy szál szólószoprán hangjának egyszerű tisztasága szolgált.
Ezek után vegyes érzelmekkel tekintettem Bach Jesu, meine Freude című motettája elé. Egyrészt bízvást számíthattam rá, hogy a német mester zsenialitása kevésbé jó előadásban is képes utat találni a közönséghez. Másrészt a historikus (kevésbé tudományos megközelítésben: hisztérikus) Bach-interpretációk által teljesen elkényeztetett hallgató mégiscsak nyel egyet, ha a motetták egyikét egy kimondottan nagy létszámú vegyeskar műsorán látja. Összességében elmondható: az előadásból Bach került ki győztesen, bár az összemosódó szöveg, a nehézkes tempók főleg a drámai szakaszok hitelességének, intenzitásának ártottak sokat; a hangzás heterogenitása pedig a legegyszerűbbnek vélt tételekben, a korálokban volt a legfeltűnőbb. Különösen a tenor bizonyult türelmetlennek: nyolcadokkal kirakott korálsor-pályáin gyakran futott „jobb” időt, mint szólamtársai, s karnagyi szinten ugyanez a türelmetlenség nyilvánult meg a sokszor majd’ egy negyeddel megkurtított sorzáró akkordok esetében.
Amiért azonban nagy elismerés illeti a koncert valamennyi közreműködőjét, az Gyöngyösi Levente Cantici Fratris Sole – Naphimnusz című, Baross Gábor felkérésére készült oratóriumának ősbemutatása volt. A szerző orgonistaként maga is közreműködött a mű előadásában, melynek kitűnő szólistái Csereklyei Andrea, Schöck Atala, Timothy Bentch és Kovács István voltak. Az a sokszorosan osztott, finom hangzatokat, villódzó effektusokat és virtuóz tempókat kedvelő zenei eszköztár, amely Gyöngyösi általam ismert műveit jellemzi, alaposan próbára tette az énekkart és a vonószenekart, de a koncentráció és a lelkesedés (mely mintha lassan a szó legjobb értelmében vett amatőr együttesek monopóliumává válna) egy elfogadhatónak mondható előadás gyümölcsét hozta meg. A szövegben előforduló természeti elemek sok ötletes, képszerű megjelenítésre adtak alkalmat a komponistának, de a műfaj barokk gyökereire való folytonos utalások legalább ilyen fontosak: a víz egy passacaglia hangjaira csörgedez, a tűz lobogásához concertáló hegedű, a földanyáért mondott dicsérethez concertáló cselló hangja társul, és akkor még nem szóltunk a ragyogó kórusfúgákról, melyek közül a legimpozánsabb a hagyományoknak megfelelően a zárótételben kapott helyet.
Aki sajnálja (és sajnálhatja is!), hogy elmulasztotta meghallgatni kis hazánk nem zavarba ejtően nagy oratóriumtermésének legújabb darabját, az várja meg az őszt vagy Gyöngyösi Levente 2005 szeptemberében esedékes PhD-koncertjét. Remélem, a bíráló bizottság legalább olyan mértékben fogja méltányolni e különleges, egyszerre hagyományos és eredeti kompozíciót, mint a Mátyás-templom lelkes közönsége tette ezen a tavaszi estén.
hírlevél
