Mit gondol, milyen szakmai, emberi kvalitásokkal, illetve tapasztalatokkal kell rendelkeznie a Zeneakadémia rektorának?

Talán lehetek elfogult, mert az én mesterem Kovács Dénes volt, a Zeneakadémia egyik kimagasló rektora. Ő hozta létre a Fiatal Tehetségek Iskoláját, ahová jártam. Mindannyian felnéztünk rá, óriási művész volt, aki különleges, alkotó légkört tudott teremteni a Zeneakadémián. Minden csak a zenéről szólt. Úgy rendelkezett, hogy a délelőtt a gyakorlás ideje, és délután legyenek az órák. Ez egy természetes szükségszerűség, hiszen a zenészek akkor tudnak jól játszani, ha van idejük gyakorolni. Őt magát hetente láthattuk muzsikálni a Zeneakadémián, miközben világjáró, koncertező művész volt, nagyon sokunknak igazi példakép. Bár az nem rektori követelmény, de fantasztikus humora is volt, anekdoták százai maradtak fenn róla. Nem éreztük soha, hogy megközelíthetetlen istenség lenne, nagy tekintélyű, de rendkívül humánus és kedves ember volt.

Őriznünk kell a klasszikus értékeket, és nyitottnak kell lennünk minden újra. Ha nem távolodtunk volna el szép lassan Kodálytól, nem mutatkoznának problémák. Szeretném, ha visszatérnénk a kodályi úthoz – akár az is lehetett volna a pályázatom címe: Vissza a jövőbe.

Hogyan lehet a múlt értékeit a mai világba átvinni?

Valamiért mindig is nagyon szerettem a 20. század első felének előadó-művészetét. Gyerekkoromtól gyűjtöttem a régi, historikus felvételeket, mert azok nekem többet mondtak, mint a későbbi előadók, és ez a mai napig így van. Toscanini, a Busch Quartet, Végh Quartet, Casals, Furtwӓngler és sorolhatnám... Ezek a nagy egyéniségek mélyről jövő őszinteséggel és elemi erővel tudták megjeleníteni a nagy remekműveket. Bartók és Szigeti 1940-es washingoni Library of Congress-beli koncertjét például nem lehet elégszer meghallgatni. A mai előadókat sem becsülöm le, de úgy érzem, régebben a muzsikusok jobban mertek szívből játszani. Manapság nem az a fontos a hangszeres játékban, hogy az előadó a lelkét közvetítse, hanem hogy szabályos legyen, ne lehessen belekötni. Ez a perfekcionista verseny a mondanivaló rovására megy, az abszolút biztonság került előtérbe, a fókuszban nem a teremtő, alkotó inspiráció van, hanem a megfelelés és a kiválóság bizonyítása.

De ne értsen félre, zenei értelemben én is perfekcionista vagyok, csak nem mechanikusan. Sokan összetévesztik a művészetet a gépiességgel, amiben oktatási problémák is szerepet játszanak, globális szinten is. A technika egyre jobban kiszorítja az embert a világból, a technikai szemlélet pedig a spontaneitást és a humánumot csorbítja. Ezért szeretem jobban a tökéletlenebb régi előadásokat, mert több bennük a mondanivaló, a tartalom. Ugyanezt gondolom a Zeneakadémiáról. Nem az elvárásoknak való megfelelés a legfontosabb, hanem az a fajta zenei, művészi inspiráció, ami meg tudja világítani a következő generációk számára, milyen módon érdemes a zenéhez közelíteni.

Keller András (Fotó/Forrás: Cseke Csilla)

Az ember úgy gondolná, hogy a technikai perfekció eszköz, ami által a művész ki tudja fejezni a zenei gondolatait.

Kodály megmondta, mi kell ahhoz, hogy valaki jó zenész legyen:

Mind a négyet egyszerre kell fejleszteni, ha az egyik nagyon megelőzi a másikat, rossz útra tévedünk. Ezért helytelen például, ha csak a kezet műveljük, de hiányos az értelem, vagy másképpen szólva, a műveltség. Mozognak az ujjak, de nem mondanak semmit. Ha érzelmileg szegények vagyunk, nincsenek kifejezőeszközeink. A zenei hallás egy összetett dolog, nem azonos a fizikai hallással. Sajnos előfordul, hogy valaki zenészként süket: annyira el van telve magától, hogy nem is kíváncsi, igazából mi szól. Ha kottát olvasunk, a zene egészét kell tudnunk elképzelni. A kottában szereplő utasítások csak a bennünk megszülető zenéhez nyújtanak támpontokat, de nem helyettesíthetik a képzelőerőt. Manapság gyakran kiválóan végrehajtott, „kottahű” játékkal próbálják helyettesíteni a mondanivalót. De a kottahűség valójában azt jelenti, hogy hűek vagyunk a zeneszerző és a mű szelleméhez.

A pályázatomban is leírtam, hogy Kodály Ki a jó zenész című esszéjére szeretnék építeni, amelyet pontosan hetven éve mondott el.

Hogyan hangolná össze a különböző területek fejlesztését?

Tanárként azt tapasztalom, hiába van a fiataloknak egyfajta technikai felkészültsége, amikor kamarazenét játszanának, ezt nem mindig tudják a helyzetnek megfelelően adaptálni. Közösen kell gondolkodnunk arról, hogy az alapoktól a Zeneakadémiáig milyen arányban legyenek az elméleti ismeretek a gyakorlathoz képest, hogy ezek a legjobban tudják segíteni a növendék adott életszakaszban való fejlődését a hangszer sajátságaitól függően.

A tanárok csak a munkájuk összehangolásával, közösen érhetik el a legjobb eredményt.

Kodály híres gondolata, hogy a zenei nevelést a gyermek születése előtt kilenc hónappal kell elkezdeni, de az igazi feladat az, hogy az alapoktól úgy fejlesszük a növendékek hallását, hogy a saját maguk által játszott szólamot képesek legyenek beilleszteni az adott zenei szövetbe. Ezzel nemcsak azt érhetjük el, hogy a játékuk differenciáltabb és kifinomultabb lehessen, de arra is neveljük őket, hogy mindig hallgassanak meg másokat, és működjenek együtt a társaikkal. Így már nemcsak zenére neveljük a fiatalokat, hanem az életre is.

A tanári együttműködések fejlesztését szolgálná az egyetemi karok kialakítása, amiről a pályázatában is ír?

Egy ilyen kisebb létszámú intézményben, mint a Zeneakadémia, nem szokás karokat létrehozni, a zene viszont elég hatalmas terület, egy univerzum. Az oktatás, kutatás teljes lefedéséhez szükség van nagyobb részterületekre, ahol több együttműködési és egyéni lehetőség is van. Természetesen ennek kivitelezése adminisztratív, jogi intézkedésekkel is együtt jár, és források is szükségesek, de a végeredmény jobb működést tesz lehetővé, tehát mind a támogatói, mind a kivitelezői oldalnak megéri.

Keller András (Fotó/Forrás: Cseke Csilla)

A tervei között szerepel az is, hogy a Népzenei Tanszéket intézetté szeretné fejleszteni.

Az élő népművészet eltűnőben van, és a befogadói közege is vészesen szűkül, a műfaj sokkal rosszabb helyzetben van, mint a klasszikus zene. Érzékenyen újjá kellene éleszteni, ehhez pedig a tudományos, az oktatási és az előadói oldalnak szorosan kell együttműködnie. Fontos, hogy a hangszeres tanulók a gyakorlati oktatás során kapjanak olyan forrásokat, amelyek inspirálni tudják a játékukat.

Akkor ismertem meg, milyen az, amikor valaki úgy játszik ösztönösen, hogy közben hall, érez és a másikat szolgálja. Elmondhatatlanul sokat tanultam tőlük.

A hosszabb távon kivitelezhető átszervezések mellett mi volna a legfontosabb, legsürgetőbb probléma, amit orvosolni kellene a Zeneakadémián?

A Zeneakadémiának teljesen világos szakmai célja és kulturális missziója van. Ezek megvalósításához együttműködésre, jóindulatra és nyugodt légkörre van szükség. Az első kérdésem: szereti ön a zenét? Igen? Én is. Akkor máris van egy közös alap, amire lehet építeni. Minden jól működő intézmény alapja a bizalom. El kell tudnunk érni, hogy a hazai és nemzetközi növendékek is bizalommal legyenek a Zeneakadémia iránt, és örömmel jöjjenek hozzánk tanulni, ez a legfontosabb feladat.

Nem érzi egy kissé utópisztikusnak, hogy egy közös célért mindenki szeretetben összefog?

Már bocsánat, de miről szól egy zenekar? Ha el akarunk játszani egy Beethoven-szimfóniát, akkor nem lehet úgy hozzáállni, hogy „jó, negyvenöt percig ki kell bírnunk egymást”. Ünnep az életünkben, hogy együtt előadhatjuk a művet, és mindent odaadunk azért, hogy a társainkkal együtt ezt megvalósíthassunk.

A hegedűszólamban ülnek tizennégyen. Tizennégy különböző látásmód jelenik meg egy-egy dallam megszólaltatásában, de a közös kifejezés vágya által születik meg az a közös szív, ami varázslatossá teheti a dallamot. Egy zenekar játékában a pici különbözőségek, az egyéni hang és a szuverén formálás adják a szépséget, és nem az egyformaság.

Keller András (Fotó/Forrás: Felvégi Andrea)

Felmerült, hogy több külföldi oktató kellene a Zeneakadémiára. Hogyan látja, a jelenlegi oktatási szabályozás, a sokak által merevnek tartott rendszer ezt mennyiben teszi lehetővé?

Ha például egy nagy hangszeres előadó el tud jönni a Zeneakadémiára, akár csak egy-két napos kurzust tartani, lehetővé kell tenni, hogy minél többen hozzáférjenek, akár aktív vagy passzív hallgatóként. Ki kell használni minden lehetőséget, amikor a nagy előadók átadhatják a tudásukat a Zeneakadémia növendékeinek és tanárainak, mert az általuk közvetített élmények inspirálják az iskola teljes közösségét. Az élményalapú oktatást ezért érzem rendkívül fontosnak az alapoktól fogva. Meggyőződésem, hogy a zene elméleti oldalát is lehet élményszerűen közvetíteni.

Hogyan látja a Zeneakadémia szerepét a magyar zeneoktatási rendszer egészére vonatkozó kérdéseket illetően?

Ha sikerül jó tanárokat képezni, akkor jobb hallgatók is jönnek majd az egyetemre. Az volna a fontos, hogy becsülete, presztízse legyen a tanári pályának, vonzó legyen a tanári hivatás. Ezt elsősorban a társadalom tudja megadni. A tanárok a jövő nemzedékének formálói, lényegében rajtuk múlik a magyarság jövője. A művészetoktatás dinamizálása társadalmi tekintetben már középtávon is jelentős eredményeket hozhat, hiszen az érzékenység, a kreativitás és az együttműködés gyerekkori fejlesztése hatással van a mentális és kognitív fejlődésre is.

Magyarország sosem lesz atomhatalom, de a kultúrában elérhetünk kimagasló eredményeket, és az nem csak a szakma vagy egy szűk zeneszerető réteg érdekeit szolgálná.

Hogyan látja, vannak, akik nyitott füllel fogadják ezen törekvéseit?

Igen. A Magyar Muzsikusok Szövetsége alapítói is hasonlóképpen gondolkodnak. A klasszikus zene nem tud piaci alapon működni. Óriási energia szükséges a politikusok meggyőzéséhez, hogy ez egy olyan nemzeti befektetés lehet, amely hatalmas szellemi tőkét képes felhalmozni, és amelyet aztán vissza lehet forgatni a társadalomba

Fejléckép: Keller András (fotó: Kondella Misi)