„Minden művészet a káoszból épül fel” – Beszélgetés a Chaos String Quartet tagjaival

Hogyan kezdtetek el együtt zenélni?

Susanne Schäffer: Először a brácsásunk, Sara Marzadori és én találkoztunk Angliában, Prussia Cove-ban, a Végh Sándor-alapította mesterkurzuson. Bár valamennyire már ismertük egymást korábbról is, ő ekkor vetette fel, hogy játszhatnánk együtt. Aztán csatlakozott hozzánk Bas Jongen, a csellistánk, és rá másfél évre ugyanazon a mesterkurzuson találkoztunk Esztivel is. Éppen második hegedűst kerestünk, úgyhogy rögtön csatlakozott.

A honlapotokon egy Nietzsche-idézet szerepel: „káosz kell legyen abban, aki táncoló csillagnak akar életet adni”. Honnan jött ez a különleges név?

Kruchió Eszter: Sara ötlete volt, abból indultunk ki, hogy az emberek fejében ez a szó negatív jelentéssel rendelkezik, de mi inkább a görög mitológiát vettük alapul, amely szerint a káosz mindennek a kezdete. Minden forma, és így lényegében minden művészet a káoszból épül fel. A másik ok pedig, hogy Bas fizikát is tanul a zene mellett, és a természettudományokban a káoszelmélet eléggé újszerű gondolat volt a hetvenes években. Tulajdonképpen azt fogalmazta meg, hogy egy kis változás is óriási hatással lehet a környezetünkre (ez a híres pillangóhatás lényege). Ez a zenében azt jelenti számunkra, hogy a legkisebb új ötletnek is jelentősége van.

Emellett megpróbálunk minden darabot teljes nyitottsággal megközelíteni, mintha most látnánk és hallanánk először. Így a káoszból szép lassan felépítjük a saját interpretációnkat.

A brácsásotok olasz, a csellistátok holland, hogyan hat ki a közös munkára, hogy ennyire nemzetközi a csapat?

SS: Elsősorban európainak tartjuk magunkat, az európai zenei világot képviseljük. Közös bennünk, hogy egy ideig mindenki tanult Ausztriában, és a központunk most is Bécsben van, ott élünk, ott vannak a próbáink. Találtunk egy közös nyelvet, a zenében is.

KE: Nagyon érdekes, hogy zenei értelemben mindannyiunknak van magyar vonatkozása, egyrészt az említett mesterkurzuson, ahol megismerkedtünk, Rados Ferencnél tanultunk. Zsuzsi szülei magyar származásúak, a csellistánknak gyerekkorában, Hollandiában magyar zenetanárnője volt. Én magyar vagyok, és bár gyerekkorom óta Bécsben élek, sok magyar zenésszel találkoztam és dolgoztam együtt.

A Chaos String Quartet: Kruchió Eszter, Susanne Schäffer, Bas Jongen és Sara Marzadori (Fotó/Forrás: Andrej Grilc)

Miért fontos egy fiatal hangszeresnek, hogy vonósnégyesben játsszon?

KE: Egyrészt fantasztikus a repertoár, a legcsodálatosabb, leggazdagabb a vonósirodalomban. Másrészt

Vonósnégyesben játszani az élet más területeire nézve is jó iskola.

Mennyire működtök demokratikusan? Vitás kérdésekben kinek a szava dönt?

SS: Remélem, elsőhegedűsként mondhatom azt, hogy demokratikusan dolgozunk (nevet). Lehet, hogy Esztinek erről más a véleménye. Előfordul, hogy egyszer így játsszuk a darabot, aztán máshogy, és csak később döntjük el, nekünk melyik a legjobb.

KE: Nagyon sokat vitatkozunk. De ha nem működnénk demokratikusan, akkor nem lenne szükség vitára, hanem egy valaki mondaná meg, mi legyen. Praktikus kérdésekben pedig legrosszabb esetben szavazunk. Olyan még nem fordult elő, hogy teljesen patthelyzetbe kerültünk volna. Néha egy külső fül, egy tanár vagy egy zenésztárs is sokat tud segíteni, például a Bartók Világversenyen eleinte ott volt velünk Sara párja, aki szintén muzsikus, és őt kértük meg, hogy hallgasson meg minket.

Miért döntöttetek úgy, hogy indultok a Bartók Világversenyen?

KE: Egyrészt már nagyon itt volt az ideje, hogy foglalkozzunk Bartók vonósnégyeseivel, mivel ezek a darabok a repertoár alappillérei. Másrészt

Bécs nincs olyan messze Budapesttől, így szeretnénk nyitni Magyarország felé. Olaszországban például sokat játszottunk már, mivel Sara, a brácsásunk onnan származik.

Chaos String Quartet (Fotó/Forrás: Andrej Grilc)

Milyen élményeket, visszajelzéseket gyűjtöttetek a versenyen?

SS: Mindenki nagyon segítőkész volt, bármilyen kérdésünkre azonnal válaszoltak. A verseny után beszélhettünk a zsűritagokkal, így sok visszajelzést, véleményt kaptunk. Keller András szóban még órát is tartott nekünk.

KE: Az is nagyon jó élményt jelentett, hogy a jelenlegi helyzet ellenére is elég nagy közönség hallgatta meg a versenyt. Nekünk szerencsénk is volt, mert jó időpontokban kerültünk sorra.

Bár négyesben így is könnyebb, mint egyedül, legalábbis én szívesebben versenyzek így.

A kötelező repertoár sokféle korszak, stílus, szerző műveiből állt. Mit gondoltok, ezek közül melyik jellemzi leginkább a ti profilotokat?

SS: Mindenféle zenét játszunk, de mivel Bécsben élünk, közel állnak hozzánk a bécsi klasszikusok. Akármilyen programot állítunk össze, Bachtól egészen a kortársakig (nemrég Lachenmann-nal dolgoztunk együtt), mindig színes műsorokat igyekszünk bemutatni.

KE: Szoktunk saját átdolgozásokat is előadni, főleg a csellistánk, Bas készíti őket. Ha szeretünk valamilyen zenét, azt megpróbáljuk eljátszani, akkor is, ha nem vonósnégyesre íródott. Mindannyiunknak megvannak a maga zeneszerző-szerelmei, ezekből merítünk.

Milyen terveitek vannak a jövőre nézve?

KE: Most eléggé lekötnek minket a versenyhatáridők, mentünk volna a Heidelbergi Vonósnégyes Fesztivál versenyére is, de elhalasztották. Jelentkeztünk a Bordeaux-i Nemzetközi Vonósnégyes Versenyre is, még nem tudjuk, beválogattak-e, de bízunk benne. Aztán szeptemberben következik az egyik legfontosabb vonós megmérettetés világszerte, az ARD Nemzetközi Zenei Verseny, úgyhogy reméljük, arra is sikerül bejutnunk.

SS: Nyáron visszatérünk Magyarországra is a Fesztivál Akadémia Budapest szervezésében.

A honlapotokon az alábbi küldetésnyilatkozat szerepel: „Az együttes annak a célnak szentelte magát, hogy elvigye a vonósnégyes-irodalom csodálatos zenéit azokhoz is, akik máskülönben nem jutnak el koncertekre”. Meséljetek erről a projektről!

KE: Részt vettünk egy Musethica nevű kezdeményezésben, ebben a zenészeknek egy-egy város szokatlan helyszínein kellett fellépniük. Mi például játszottuk Beethoven Nagy fúgáját egy bárban, elmentünk egy börtönbe, Down-kórosok iskolájába. Amikor pedig a lezárások alatt sok koncertünk elmaradt, akkor is szükségünk volt a közönségre. A versenyfelkészülés során is gyakorolni kell, hogy közönség előtt játszik az ember, az csak félmegoldás, ha családtagoknak, háziállatoknak zenélünk. Több szabadtéri koncertet is szerveztünk, egy hospice-háznál a betegeknek, aztán a szüleim kertjében is. Rengeteg olyan üzenetet kaptunk, hogy ez az esemény volt azoknak a hónapoknak a fénypontja.

Próbáltunk akkor is adni valamit a közönségnek, elérni őket a zenénkkel. Ha kiépül a megfelelő kapcsolati hálónk Magyarországon, vidéken, kisebb helységekben is szeretnénk majd játszani.

Fejléckép: Chaos String Quartet (fotó: Andrej Grilc)