Talán van még valaki, aki a 20. század második felében hasonlóan jelentős és sokoldalú egyénisége lett volna a „magyar” zenei életnek? Ráadásul nem csak a magyar zenei életben volt jelen, nem negyven éven át és nem múlt időben: felvételein keresztül most már örökre velünk van.
Kocsis Zoltán
Ugyanakkor egy másik világnak is állandó lakosa lett, ahol úgy tűnik, egyre jobb a társaság az idő múlásával. Van most dolga éppen elég, hiszen mindenkihez lesz kérdése. Biztos vagyok benne, hogy Bachtól Mozarton át Beethoven, Schubert, Brahms, Liszt, Rachmaninov, Debussy és Bartók alaposan ki lesz faggatva. Ők első körben. Aztán jönnek a többiek, Richter, Gould, Cziffra, Lipatti és még sokan mások.
Az édesanyja, Lilla néni is, aki talán elsőnek üdvözölte a felhők felett, alaposan megdorgálta már, amiért nem fogadta meg az anyai tanácsát, hogy ne égesse két végén a gyertyát. Ezt rengetegszer hallottam tőle, amikor Tiszadobon a zongorafesztivál idején hajnalokig nyúló beszélgetős, zongorázós és természetesen borozós vacsorák követték a koncerteket a kastély halljában, majd ezt követően kedves vendéglátóinknál, Tóth Pistáéknál folytattuk, ahol legtöbbször reggelig maradt a kemény mag.
Az utolsó ilyen alkalom négy éve volt, pár héttel Zoli szívműtétje előtt. Akkor hallottam utoljára szólóesten játszani. Rachmaninov meglehetősen nehéz első, d-moll szonátáját tette oda úgy, hogy helyenként szinte füstölt a zongora. Készült róla felvétel, amit előbb-utóbb remélhetőleg lead majd a rádió.
1973 óta, amikor először találkoztunk, legalább ezer koncertjét hallottam, részben Magyarországon és persze rengetegszer külföldön is. Szerencsémnek tartom, hogy több tucat koncerten magam is szerepelhettem vele négykezes, vagy kétzongorás partnerként, illetve később a BFZ és NFZ szólistájaként, amikor már vezényelt is.
Kocsis Zoltán és Mocsári Károly (Fotó/Forrás: Edvi Péter)
Párizsba többször is jött, a nyolcvanas-kilencvenes években még igen gyakran, minden évben. Ilyenkor napokig maradt és rengeteget beszélgettünk. Hol csak ketten voltunk, vagy hármasban, Wiener Palit is meglátogatva, ahol hamar az irodalomra terelődött a szó. Főleg Pilinszky volt a téma, aki maga is lakott Wienernél korábban.
Kevesen tudják, hogy Zoli teljesen más emberként viselkedett, amikor csak négyszemközt voltunk. Olyankor mindenről őszintén lehetett vele beszélgetni. Akkoriban is már nagy gurman volt és szinte minden jobb párizsi japán étteremben megfordultunk. Természetesen az r-betűs hónapokban tengeri herkentyűs bőségtálakat ettünk a boulevard Montparnasse-on, vagy a Chatelet környékén. Zoli rendkívül gavallér is volt, amit szerintem kevesen tudnak róla. Volt pár nehéz évem Párizsban, amikor minden látogatásakor televásárolta a hűtőszekrényemet, és ha kivittem a reptérre, a kocsimat is teletankolta.
Kocsis Zoltán, Fischer Annie és Szvatoszlav Richter (Fotó/Forrás: Fejér Gábor)
Amikor Hamburgban a Philipsnek felvette a Bartók Mikrokozmoszt, oda is elkísértem és részese lehettem annak a hihetetlen precíz munkának, ahogyan felvette a darabokat. Micsoda koncentrációs képesség, micsoda tökéletességre való törekvés volt az a három nap! Ilyenkor nem is ebédelt, mert szerinte az hátráltatta volna a koncentrálásban. Én sem ehettem, bár nekem csak az a pár nyúlfarknyi darab jutott, amelyet két zongorára írt Bartók,viszont az egész felvételt végigülhettem. Minden egyes darabot stopperrel mért a rendező, és amikor Zoli lejátszotta, akkor leszólt, hogy
Zolikám, ez három másodperccel hosszabb (vagy rövidebb) volt, mint amit Bartók a kottában jelzett.
Ilyenkor Zoli újból eljátszotta az egész darabot és általában a második, vagy legrosszabb esetben a harmadik eljátszásra már másodperc pontossággal megegyezett a szerzői elképzeléssel. Az 5. és 6. füzetben már meglehetősen komoly technikai készséget igénylő darabok is előfordulnak és azokat is képes volt hibátlanul, egyben, akár többször is feljátszani. A három nap folyamán legalább húsz órát zongorázott, ezalatt egyetlen egy halovány melléütést, vagy hibát sem produkált. A kiadványban egyetlen egy vágási pont nincs, kivéve a darabok közötti szüneteket. Mondta is a rendező, hogy Zolival nagyon könnyű lemezt készíteni, mert ő a „one take man”.
Kocsis Zoltán (Fotó/Forrás: Óbudai Danubia Zenekar)
Ez a fajta profizmus számára teljesen nyilvánvaló volt és az élet legtöbb területére kiterjedt. Ugyanakkor mindenkitől elvárta, hogy tökéletes legyen a munkájában, legyen az zenekari muzsikus vagy akár a hidegburkoló, akivel többször leverette a csempét, amikor a Nárcisz utcai házát építette. Az NFZ tagjai bizonyára tudnának mesélni arról, milyen maximalista volt a próbák során is. Viszont soha nem hallottam, hogy a koncerteken előforduló esetleges hibák miatt utólag bárkit is megdorgált volna. Azt is megfigyeltem, hogy a gyengébb képességű vendégszólistákkal rendkívül kedves és barátságos volt. Úgy látszik, azonnal felmérte, mikor érdemes valamit megkövetelni és mikor teljesen felesleges energiapocsékolás. Ilyen felesleges megnyilvánulásnak tekinthette az előbb említett utólagos számonkérést is a koncerteken előforduló hibákért, bárvalójában nem is nagyon hibáztak.
Kocsis Zoltán (Fotó/Forrás: Pályi Zsófia / Müpa)
Tanárként is hasonló elvárásai voltak. Itt viszont nem bánt kesztyűs kézzel a középszerrel. Egyszerűen sajnálta az idejét a kurzusok tehetségtelen résztvevőire. A tehetségeseket is jól kiosztotta, mert például Szombathelyen, a Bartók Szemináriumon, közel harminc éve, amikor Szokolay Balázs és Oravecz György társaságában magam is játszottam neki, jól megkaptuk a magunkét. A mai napig emlékszem minden instrukciójára, amit akkor mondott és persze azokra is, amelyeket korábban vagy később adott. Ezek kitörölhetetlen, esszenciális fontosságú útravalók, amelyeket évtizedek óta hordozok magamban, és ha tehetem és főként van kinek, akkor fontosnak érzem, hogy tovább is adjam.
A legfontosabb, amit tanulhattam tőle, az a zene alapos megismerésének az igénye, ami nem csak a zongoradarabokról szólt – az csak elenyésző töredéke annak, amit ő tudott. A nyolcvanas évek baráti összejövetelei másról sem szóltak, mint arról, hogy Zoli leült a zongorához, mi meg vizsgáztattuk, hogy mire képes. Kértük például, hogy játssza le a Kontrasztok klarinét- vagy hegedű kadenciáját, amit értetlenkedve ugyan, hogy mi a fenéért kell az nekünk, de lejátszotta, mi meg csodáltuk. Nem volt olyan zenekari mű, amelyet ne lett volna képes kérésre eljátszani a zongorán.
Ennél már csak az érdekesebb, hogy képes volt bármelyik Rejtő regényből szó szerint idézni úgy, hogy találomra felütöttük a könyvet valahol és pár mondat felolvasását követően ő fejből folytatta, de szóról szóra úgy, hogy egy kötőszót sem tévesztett el benne. Lőwy Árpád verseit is gyakran idéztük egy bizonyos kedélyállapotot elérve. Szép idők voltak ezek.
Tudott ilyen „bohém” is lenni és ugyanakkor a legnagyobb mélységekig hatolni. Egykori barátja, Pilinszky János Címerem című verse állhatna itt búcsúzásként:
A kegyelem és öröm együtt ért
azzal, amit nyomorúságnak
neveznek általában.
Szög és olaj lehetne címerem,
mit írhatnék azonban szövegéül?
Talán azt, hogy mindent megértek,
felhők futását és disznók fejét
rálapulva a préskemény palánkra.
De ez mit is jelent?
Nekünk magunknak muszáj végül is
a présbe kényszerülnünk. Befejeznünk
a mondatot.
hírlevél
