Tudtam, éreztem, hogy gyengélkedik, mégis váratlanul ért a megrendítő hír: meghalt Jeney Zoltán. Egyike azoknak a muzsikusoknak, azoknak a mestereknek, akik felneveltek. Ha nem fognak fülön 18-19 éves koromban, ha nem kapok először könnyebb, aztán komolyabb feladatokat az Új Zenei Stúdió koncertjein, talán sosem lett volna belőlem zenész. Simon Albert, Jeney Zoltán, Vidovszky László, Kocsis Zoltán, Eötvös Péter, Sáry László, Dukay Barnabás, Wilheim András. Azokkal, akiknek nem lehetnek személyes emlékeik, a 1970-es, 80-as évekből, talán nem is lehet pontosan érzékeltetni, mit jelentettek akkoriban ezek a nevek.
Az Új Zenei Stúdió ablakot nyitott a világra egy olyan korszakban amelynek fullasztó, sivár légköre uralta a hétköznapokat.
Az Amadinda 1984-es megalakulása elképzelhetetlen lett volna, ha nem szerezhettem volna meg köztük azokat az ismereteket, tapasztalatokat, amelyek megingathatatlan viszonyítási pontokat jelentettek számomra az elmúlt évtizedekben.
Az eltelt évek barátsággá formálták a kapcsolatunkat. Jeney Zoli számomra mindig iránytű volt és maradt. Az utóbbi években több darabját is dirigálhattam, az előadásokat gyakran személyes konzultációk előzték meg, amelyek bepillantást engedtek Jeney Zoltán zeneszerzői műhelyébe.
Ha rá gondolok, mindig egy derűs, lebilincselően művelt, sziporkázóan szellemes ember képe jelenik meg előttem.
Fáj arra gondolni, hogy már sohasem csörren meg a telefon, elmaradnak a beszélgetések, melyek után minden alkalommal kiváltságosnak éreztem magam, amiért mesteremnek tudhattam Jeney Zoltánt.
A magyar szellemi élet egyik legnagyobb alakjától búcsúzunk.
Rácz Zoltán